Születés Hete

A Születés Hetén általában zúgnak a különböző csatornákon az interjúk, anyák és leendő anyák nyilatkoznak szépeket, a néző ül és bólogat. És jól van ez így. De még jobb, hogy mindez továbbgondolható.

Óhajok és álmok

Szép és nemes kezdeményezés a Születés Hete. Fontos lenne, hogy anyák napja után a születésre fordítsuk a figyelmünket, és ennek kapcsán a gyerekekről, a világba érkezők esélyeiről, lehetőségeiről, az ember jelenéről és jövőjéről, az élet értékéről, megbecsüléséről, a ránk bízott kincsről gondolkodjunk, és legalább egy hétig erről beszéljünk. És példákat, követendő és követhető mintákat mutassunk be.

Gondolkoztam: ha nekem kellene megalkotnom a hét tematikáját, milyen témákat vetnék fel?

Először is megpróbálnám komolyan venni a címet: a születés hetén a születésről és minden velejárójáról beszélnék, nem pedig szűken a szülésről és a hozzá kapcsolódó hiedelmekről. Vagy egyszerűbben: a megszületett és a megszületni nem hagyott gyermekekre figyelnék leginkább.

Meg persze családról beszélnék: édesapáról, édesanyáról, házasságról, elköteleződésről. És nem gyermekről, hanem gyermekekről: testvérekről, gyarapodó közösségről.

Először a szülői szerepről. A Születés Hetén arról beszélnék szívesen, hogy biztonságos háttér, szerető család (azaz: egy apa és egy anya szeretetkapcsolata, amelyet önmagukon túli erők is segítenek fenntartani) nélkül felelőtlenség életet adni: épp a legvédtelenebbel való kibabrálás.

Aztán arról, hogy mit jelent ma a hűség, és arról, hogy igenis létezik önzés nélküli szeretet. Arról a dilemmáról, hogy a kiteljesedő életet vajon önmegvalósítással vagy inkább átgondolt döntéssel, valaki melletti elköteleződéssel lehet-e inkább megközelíteni.

Aztán a gyermekekről. A Születés Hetén arról beszélnék, hogy a gyermek nem juss, nem jog és nem járandóság. A gyermek ajándék. Nem tulajdon, hanem ránk bízott kincs, amellyel el kell számolnunk. Nem tamagocsi, amely arra szolgál, hogy az én személyiségem gazdagodjon az apaság vagy anyaság „élményével”; nem pedagógiai kísérlet alanya, hogy megmutassam, milyen nagyszerű idomár vagyok; és nem is strigula a curriculum vitae-m számára: lám, ez sem maradt ki az életemből. A gyermek nem én, én, én, hanem ő, ő, ő.

Beszélnék aztán a gyarapodó családról. A Születés Hetén arról beszélnék, mit jelent az első gyermek érkezése a család, a felbonthatatlan és alapvető közösség számára. És keveset beszélnék arról, hogy milyen stramm dolog (pedig tényleg nem egyszerű) egyedül vállalni a gyermeket, akinek az apja… hát valamelyik biztosan.

És remélem, lenne bátorságom tovább is lépni. A kétgyermekes családokat nem tekinteném a hősiesség non plus ultrájának (legfeljebb első lépcsőjének), és nem tennék úgy, mintha a családi tökéletesség száma a négyes lenne. Megmosolygás, lenézés, fejcsóválás nélkül beszélnék arról, hogy ebben a mai világban még olyan hallatlan dolgok is előfordulnak, hogy egy családba harmadik, sőt – horribile dictu! – negyedik gyermek érkezik, a szülők pedig felelősségük és hivatásuk tudatában, szabad, megfontolt döntés nyomán vállalják ezeket a gyermekeket.

Sőt: örülnek nekik.

És azt sem hallgatnám el, hogy súlyosan téved, aki azt gondolja, hogy három gyermek éppen háromszor annyi fáradságba, munkába, pénzbe „kerül”, mint egy. Elmondanám és megmutatnám, hogy sokkal kevesebbe. És arról is szívesen beszélnék, hogy önmagukat csapják be azok, akik félnek második gyermeket vállalni, mondván: „akkor nem tudnak megadni mindent annak az egynek”. Tévednek, mert valóban mindent megvehetnek az egynek. De megadni épp a legnagyobbat nem tudják. Szülő a gyermekének ugyanis nem adhat nagyobb ajándékot, mint együtt töltött időt és a testvérek közösségét – erről is szívesen beszélnék, ha megkérdeznének.

És talán bemutatnék elkötelezett édesanyákat. Olyanokat, akik nem az utolsó pillanatban jönnek rá, hogy most már csak a gyerek hiányzik a boldogságukhoz – mellesleg azt is tudják, hogy nem csupán az ő tulajdon boldogságuk az elsődleges szempont -, hanem akik képesek időben dönteni, és a jobbik részt, az anyaságot választani.

Nem biztos, hogy harmincnyolc éves kismamákat interjúvolnék (bár kétségtelen, hogy az ő vállalásuk is tiszteletre méltó), akik várják „a” gyermeküket, de aztán rohannak vissza, nehogy kihűljön, amit az irodában félbehagytak.

És mutatnék persze apákat is. Édesapákat: nem pénzkiadó automatákat, akiknek csak a hátuk látszik, vagy a porfelleg a nyomukban. Olyanokat, akikről nem kell otthon fényképet tartani a kredencen, mert életnagyságban is jelen vannak; tisztában vannak a fontossági sorrenddel, és tudják, hogy az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig és mennyire kifulladtan lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk. Márpedig a gyerekek növekedését, értelmük, személyiségük nyiladozását, a testvérek egymásra találását látva bizony sokszor elakad.

Tudom, persze, hogy ezek a minták nem mindennapiak. Épp azért mutatnám be őket. A többivel amúgy is tele a padlás. Mert a Születés Hetének az én olvasatomban nem elsősorban az otthon szülésről vagy a gyöngéd szülésről (bár ezek is érdekes kérdések), még csak nem is az önmegvalósításról (bár ez is fontos, csak nem ebben a tárgykörben), sőt nem is a velejéig hazug „nekem is jogom van átélni ezt az élményt” kalandtúrájáról kellene szólnia. Talán ezekről is. Talán. Is.

Persze lehet, hogy mindez szép ábránd. Aztán az innen-onnan jövő nyomás miatt úgysem lenne belőle semmi. Még szerencse, hogy a programokban van ez is, az is. Tessék válogatni. Álmodozni pedig szabadon lehet.

Egy hozzászólás a(z) “Születés Hete” bejegyzéshez

Minden vélemény számít!