Örökzöld hadjárat

Képmás Családmagazin, 2004. december

Örökzöld hadjárat

Évről évre így történik. A ház ura szilárd eltökéltséggel vág neki a decemberi piacok erdejének, hogy megszerezze Őt. Az Egyetlent. A Dúsat. A Tartósat. A Formásat. Hogy kiválassza a Tökéleteset. A jelszó is a régi: egy fenyőfa mind fölött. Igen: sokan vannak a ringbe szállók, de végül csak Egy maradhat.

A revánsvágy nagy úr. A bizonyításkényszer örök. Pedig én korábban is jót akartam: szerény, nem hivalkodó, jelzésértékű karácsonyfát képzeltem el. Praktikusat: kevés dísszel, még kevesebb lehulló tűlevéllel, vízkeresztkor könnyű búcsúval. Találtam is egy különlegeset: kicsinységében is megkapót, arányosat, szeretnivalót. Ámde a hálátlan utókor képtelen volt értékelni szolid, kompakt fámat: „Mit keres itt ez a korcs kaktusz?” – fintorgott a gyereksereg.

Na, megálljatok – gondoltam tavaly -; nagy karácsonyfánk lesz, ha addig élek is. Plafonig érő, mindenki álmélkodására. S nekivágtam. Irány a piac: könyörtelenül megküzdeni a favizslató konkurenciával, s szembeszállni az erdők kapzsi és csalafinta szellemeivel, a fenyőfaárusokkal.

A civilizáció ilyenkor szikkadt kígyóbőrként mállik le a harcba bocsátkozókról; pillanatok alatt zsákmányszerző vaddá változunk: fától fáig ugrálunk, keresve a nagy Őt. Harcolunk a nem potyogó, nem konyuló tűlevelekért. Vércseként csapunk le, arabmódra alkuszunk, piaci légy szemtelenségével vágunk a korábban érkezett elé. Karácsonyi készület – egy kicsit másképp, a család örömére és a szeretet nagyobb dicsőségére.

Ám a végeredmény mindenért kárpótol: otthon felfokozott jókedvvel helyezzük fejszénket a fa törzsére: következik a talpba faragás nemes művészete. Ezt az ember többnyire otthona legnagyobb – s ez alkalomra szőnyegtelenített – helyiségében végzi, fekvő állapotban. Azaz: fekszik a fa is gúzsba kötve, fekszik a családfő is, s minden igyekezetével azon van, hogy tartást adjon az ünnepi örökzöldnek.

A törzs először vastagnak tűnik. Nosza, rajta hát: faragunk belőle egy keveset. Aztán még egy keveset. És egy kicsit még. Jó. Akkor most illesszük vissza a mohón lefaragott darabokat, és töltsük ki velük az űrt, mely a fogpiszkálóvá karcsúsodott törzs és a talp mélyedése közt tátong. És most… talpra, magyal – illetve: lábra, luc!

A baj nem késik soká. Emelkedik a csúcs, billen a talp, s egyszer csak megakad. Hatvanfokos szögben szégyenkezik a Világ Legragyogóbb Fenyője. Arcunk komorul, homlokunkat gond felhőzi, háttérben csendes gyermekkuncogás. Valami halkan azt súgja, kifogott rajtunk az Abszolút Verhetetlen Tűlevelű. Tudjuk: nincs bosszantóbb, mint a kétszer végzett munka. Hacsak… ó, igen: hiszen a fának két vége van ám! S igaz is: miért nyirbálnánk alul? Hiszen a vak is látja, hogy fölül hosszú!

Az ünnep előestéjén tehát a gyereksereg satnya kaktusz helyett igazi, méretes fenyőt látott. Helyesebben: félfenyőt. Minthogy a fát derékban kettémetszette a plafon, jóságommal kérkedtem: látjátok, még a felettünk lakóknak is jutott belőle, ez igazán szép, ugye? – Igen – gurguláztak visszafojtva -, de nem lehetne legközelebb úgy, hogy inkább az alattunk lakóval teszünk jót? Vagyis nálunk lenne a fa csúcsa, hozzá pedig lelógatjuk az alját…

Férfinak lenni az örök hálátlanság elviselése, barátaim.

Minden vélemény számít!