Lázadozó láblobgazda

Képmás Családmagazin, 2004. október

Lázadozó láblobgazda

A férfi alapvetően nem orvosi várószobába teremtett létező. A teremtés állítólagos koronái ezt némi leegyszerűsítéssel így fogalmazzák meg: „Minek, nem vagyok én beteg…” A hölgyek persze másképp látják a dolgot: „Csak nem félsz az orvostól, drágám?” „Úgysem tud mit mondani…” – szól a látszólag magabiztos válasz, s a férfi semmi nyüstölésre nem enged. Mígnem felvirrad a rettenet napja…

Addig azt sem tudtam, hogy van a lábamon kisujj. Éltem világomat, lépdeltem, rúgtam a bőrt és tapostam a tömegben az alám kerülő lábakat, s mindeközben sejtelmem sem volt róla – helyesebben: nem tudatosítottam magamban kellőképpen -, hogy öt aprócska ujj sorakozik egymás mellett mindkét lábfejemen. Hiszen mindez olyan természetes. Olyan magától értetődő, tulajdonképpen feleslegesnek tűnő apróság.

Hanem akkor egy életre megtanultam. Úgy van az, hogy az ember egyszer csak megérzi a kisujját. A felismerés azonban nem isteni szikraként, hanem sajgó fájdalomként mutat utat a csillagok felé. Ha ugyanis fáj ez a borsónyi nyúlvány, rögtön kiderül, mennyi mindenre használja az ember.

Felfedezte-e már a tisztelt Olvasó, hogy mindig a fájó kisujjunkkal rúgunk bele az asztal lábába? Észrevette-e már, hogy kizárólag sajgó testrészünkre tipornak a tömött buszon? És őszintén: gondolt-e már arra, hogy megbillenő egyensúlyunkat csakis beteg kisujjunk erőteljes és nagy fájdalmat okozó ellentartásával nyerhetjük vissza? Megbizonyosodtam: kisujjunk lábunk legfontosabb alkotóeleme, a többi ujj valójában csak dekoratív függelék…

A lábkisujj egyébként félénk jószág: időnként alaposan begyullad. A férfi azonban nem fél: bátran halogatja az orvoslátogatást. Legfőbb érve így hangzik: „majd elmúlik magától”… Családunk hölgytagjai ettől persze dührohamot kapnak, de ez a kezdődő körömágygyulladás tulajdonosát nem rendíti meg vélt igazában.

A kisujj körme azonban nem csak félős, szégyenlős is: begyulladva elpirul, majd elvörösödik. S eljön az a pillanat, amikor a láb gazdája már semmi másra nem tud gondolni, csak a kisujjára. Márpedig ha valakire sokat gondolnak, az állítólag csuklani kezd. Nos, a kisujj is. Az ő esetében azonban ezt vérvörös lüktetésnek hívjuk, s az állapot immár azzal jár, hogy a kisujjhoz tartozó lábfej még fejhangon előadott jajveszékelés vagy férfias sziszegés árán sem szuszakolható bele egyetlen cipőbe sem.

Orvosról persze továbbra sem lehet szó, ám a lobos ujjú férfiú megkockáztat egy-egy kósza kérdést: „Szerintetek mivel lehet a gyulladást csökkenteni? A körömvirág-kenőcs jó? Vagy tegyek rá paradicsomot? Valahol azt olvastam, hogy a dunsztkötés használ…” A válasz persze lakonikus és érzéketlen, bántó és igazságtalan: „Egy hete kellett volna orvoshoz menned, azóta kutya bajod sem lenne! De van egy jó pedikűrösöm is…”

„Mindig ez a feltételes mód, mindig ez az okoskodó szemrehányás, hát nem látjátok, hogy szenvedek?! Mit bánom én, mi lett volna, ha…! Most fáj, hogy a macska rúgja meg! Illetve dehogy rúgja… hozzá ne érjetek! Vidd innen azt a tégelyt! Nem kell kenőcs! Ne szólj hozzám! Hol a szandálom? Hol a sebészet telefonszáma? Hol rendel a pedikűrös? Nem hisztizem, de értsd már meg, hogy fáj!”

Férfinak lenni az önmérséklet próbája, barátaim.

Minden vélemény számít!