Csapra verek!

Képmás Családmagazin, 2004. szeptember

Csapra verek!

Van olyan, hogy a lakásban minden a helyére kerül. Minden izzó világít; kilincs sem nyikorog; barátságosan duruzsol a mosógép; egy konnektor sem csüng a falból drótkocsányain; a hűtőben hideg, a sütőben pedig – bekapcsolt állapotban – meleg van. A „ház ura” elégedetten dől hátra karosszékében: a gép forog, a karbantartó pihen. Ekkor kezd csöpögni a csap.

Biztosan nem húztátok meg eléggé – horgad fel az emberben a családcentrikus méltatlankodás. No, majd én. Meghúzza. És megint húzza. S pirosodó nyakkal ismét húzza. Kockáztatja az ínhüvelygyulladást, az izomhúzódást, a csontropogást. Hiába. Csöpög az a fránya, az a szégyentelen, az a céda. Mit van mit tenni, szerelni kell. Mivel ilyet még sosem tettünk, gyakorlati érzékkel megáldott barátunknak futólag, mintegy mellékesen megemlítjük a dolgot. Magabiztosan felel: – Nyilván a tömítőgyűrű kopott el, ki kell cserélni, semmi az egész.

Persze, hogy semmi, bólintunk a bennfentesek magabiztosságával, mintha láttunk volna már valaha tömítőgyűrűt. Nem lehet bonyolult a dolog, menni fog egyedül is – utasítjuk el büszkén barátunk segítő ajánlatát. A boltban – mivel fogalmunk sincs, mekkora, milyen széles kell – a tízforintos gumi helyett ránk sóznak egy minden típust tartalmazó készletet kétszázért. És ez még csak a kezdet.

Lássuk. Először is férjünk hozzá a csap belsejéhez, mert hogy a tömítőgyűrűt nem kívülről tették rá, az szemmel látható. Ezt a gombot először is húzzuk le. Raaajta! Reccsenés, döndülés, loccsanás – ebben a sorrendben. Nos, igen… A közepén lévő csavar kopott volt ugyan, de azért csak ki kellett volna lazítani… a mosdó szélén álló folyékonyszappan-tartót sem ártott volna odébb tenni, sebaj, feltöröljük…

Eddig tehát megvolnánk. Előttünk a meztelen csapbetét, rézszínű, recés, félelmetes. De hol itt a tömítés? Talán még beljebb… Mivel akkora csavarkulcsunk nincs, amekkora a betéthez kellene, a feleségünk által csak papagájként emlegetett fogót választjuk. Egy kemény markolás, egy erős csavarintás, és…

És már ömlik is a víz, tör elő sugárban, lövell a fürdőben szerteszét, mi kétségbeesetten próbáljuk eltömni a lukat (ó, átkozott tömítés!), közben a polc, a porszívó, a gázkazán és az ingünk is csöpög… Igen, a mosdó alatt van a főcsap, azzal kellett volna még idejében hatástalanítani.

De legalább kint a betét. A rézből való készség két ré(s)zből áll. Ha egyik oldalán tekerem, másik oldalán kiaraszol valami. Ha visszatekerem, visszakúszik. Kitekerem, betekerem, kitekerem… kiesik. Hogy az a… Visszatenni nem könnyű ám, félórás küzdelem. Jó, akkor többé nem tekerem ki, örüljünk, hogy végre megint a helyén van. Nézzünk a tömítőgyűrű után. Csak a gumi lehet az. Csakhogy kettő van belőle. Egy a kiaraszoló rész végén, egy az egész betét közepe táján. Vajon melyik az én célpontom? Lássuk, melyik mozgatható. Sejtjük, hogy az araszoló vég zárhatja el a víz útját, csakhogy az a gumi semmi rábeszélésre nem moccan. Körmünk szakad. Csavarhúzónk éle a bőrünket szántja fel. Áll szilárdan, mint a parancsolat. Vérző kézzel kicseréljük hát a másikat, hátha az is használ valamit.

A visszaszerelés már könnyen megy. Papagájunkkal beszorítjuk a betétet, visszanyomjuk a gombot, és várjuk a csodát. Mindhiába. A mérleg: egy elvesztegetett délután, egy elázott fürdőszoba, egy beszakadt köröm, egy véres kéz és kétszázas vérnyomás.

A csap viszont nem csöpög. Egyenletes, vékony sugárban csorog.

Férfinak lenni sziszifuszi küzdelem, barátaim.

Minden vélemény számít!