A villanykörte rejtélye

Képmás Családmagazin, 2004. augusztus

A villanykörte rejtélye

A villamosság ördögi találmány. Az áramról azt mondják, folyik, mégsem csöveken vezetjük. Állítólag ráz, pedig fognia sincs neki mivel. Persze – mint minden efféle ördöngösség – láthatatlan is. Mindenesetre világítani lehet vele, s az izzószál legalább látható. Sokszor azonban még ez is kevés.

Az egész úgy kezdődött, hogy fürdőszobánk kétszemű lámpájának egyik ága (a jobb oldali) barátságosan pislogni kezdett. Úgy tűnt, mintha kacsintgatna ránk a szegény pára, illetve szegény, páradús levegőben világító jószág. De hiába pislogtam rá vissza, hiába pöckölgettem, ütögettem, csavargattam, az továbbra is rapszodikus összevisszaságban élte – vagy nem élte – világát. Mivel az izzószál épségén láthatólag nem esett csorba, a foglalatra gyanakodtam, s mint óvatos duhaj, kicsavartam a körtét – abból baj nem lehet.

Félgőzzel világítottunk tehát egészen addig a balvégzetű csütörtök reggelig, melyen lehunyta maradék fél szemét (is) a világítótest: egyetlen pukkanással a bal oldal is jobblétre szenderült. Mivel nem volt otthon egyéb körte, a korábban a másik ágból kioperáltat tettem a helyére, ám – uramfia, láss csodát – az meg sem nyekkent, nemhogy a homályt oszlatta volna.

A következtetés még ott, a sötétkamrában is világosnak tűnt: tönkrement a lámpa. Saját képességeimet ismerve ebben az esetben egyetlen megoldás megnyugtató és üdvös: telefonvégre kapni régi, sokat próbált, angyali türelmű villanyszerelőnket. Úgy is lett. Telefon megy, mester ígér, család vár. Mester sehol. Újabb telefon: ma már nem fog ideérni. Ott egye meg a fene, majd holnap, egy napot kibírunk, legfeljebb tárt ajtónál, előszobai világításnál veszünk esti fürdőt.

Másnap vettem két szép, új körtét – egyet a meglévő jó mellé, egyet tartalékba -, s büszkén, felkészülten vártam a szerelőt. Akinek azonban valahol elcsúszott a napja, s hozzánk már nem ért el. Félhomályban telt hát a péntek is, a hétvége is, de éltetett a hétfő reménye.

Közben lassan megszoktuk: nyitott ajtónál, kintről beszűrődő gyér világosságnál célozzuk a fogkrémet a kefére. Feleségem időnként felvetette ugyan, hogy szobai állólámpánkkal pótoljuk a kihunyt fényforrást, de mindig lehurrogtam: arra a kis időre felesleges átrendezni az egész lakást. Közben Vladimirnek és Estragonnak felváltva éreztem magam – Godot-ra pedig még hétfőn is hiába vártunk.

Így jött el a kedd délután, s hozta a hátán szerelőnket, aki loholva, űzötten, a város túlsó végéből érkezett. Szorgos segédként kezébe adtam a régi jó körtét, melyet ő egyetlen ajakbiggyesztéssel elvetett. – Pedig a szál még ép… – tiltakoztam bátortalanul, de egyúttal szörnyű gyanú ébredt a szívemben. – A szál igen. De az oldalsó érintkező letört… – Oldalsó micsoda? – hüledeztem, és igyekeztem kerülni a mester tekintetét.

Összefoglalom. Hat teljes napon át végeztük fürdőszobai teendőinket vaksötétben, napi legalább egy sürgető telefonüzenetet küldtünk mesterünknek, akinek nem kellett mást tennie, mint – ó, a szakértelem! – becsavarni a lámpába két villanykörtét. Két valóban jó körtét.

Ha egyszer oktatási miniszter leszek, az elemista tananyagba fogom iktatni a villanykörtéket. 1. lecke: az izzószál épsége fontos, de nem perdöntő; 2. lecke: a körtén oldalérintkező is van. A villamosság ugyanis ördögi találmány. Nem árt korán kezdeni a vele való incselkedést.

Minden vélemény számít!