Vér, könny, veríték – mindennapi sportunk

Képmás Családmagazin, 2004. július

Vér, könny, veríték – mindennapi sportunk

Az indiánok csak nevetnek a fehér emberen: mi végre növeszt szőrt az arcán, ha aztán nap mint nap leberetválja? Ők bizonyára nem ismerik Arany János történetét Kopasz-szájú Szűcs Györgyről, aki bármit megtett volna (és meg is tett) egy kis bajuszkáért – hiába…

A fehér emberek szőrt növesztenek és többségük metél is. Ez a gyakorlat kezdetben izgalmasnak, no meg a férfivá válás csalhatatlan jelének tűnik. Az érzés azonban hamarosan visszahozhatatlanul elillan: kiderül, hogy az állkopasztás nem is olyan nagyfiús. Inkább nyűg, kellemetlenség, macera és kényszer.

Emlékszem, serkenő koromban még szégyelltem, hogy mindenféle szőrszálak lógnak ki az arcomból. Aztán engem is elkapott a büszke hevület: nagyfiú leszek, ollé. Ma pedig… Szűcs Györgyöt irigylem, a kopasz állát legkivált. Meg is mondom, hogy miért.

Nem a művelet napi rendszeressége zavar. Fogat például naponta többször is mosok, mégis: feleannyira sem utálom, mint az arcszőrtelenítést. A kézmosásról nem is beszélve.

Viszolygásomnak – beismerem – egyedüli oka én magam vagyok, mert nem tudom betartani a parancsolatokat. Írva van ugyanis Mózes második könyvében: „Ne csinálj magadnak faragott képet.” Könnyű azt mondani… Ha rajtam múlna, tapasztalataimból kiindulva biztosan kiegészíteném az Írás szavát: „Nem múlhat el borotválkozás ennen tenmagad szanaszéjjel-szabdalása nélkül.”

Nagy igazság ez, férfitársaim. Mert elég egy, csak egyetlen pillanatnyi elmélázás; kósza válasz egy ártatlan kérdésre; félrepillantás, hogy megeszi-e a gyermek a szappant vagy csak szétkeni a földön: s máris megvan a baj. Sercen a penge, serken a vér, csobban a vérrel festett víz, rebben az arcon a timsó, szisszen az ember, csurran a könnye, csíp ez az átok, persze a vér még mindig szivárog, mígnem döntünk: ott egye meg a fene az egészet, timsó repül, hol egy ragtapasz, elfojtom, ha addig élek is, bánom is én, ha a metrón mindenki engem bámul majd.

Két eset lehetséges: vagy bővérű részt sértettem meg, vagy komplett arc-, illetve orrdarabot nyisszantottam le magamról. Az eredmény így is, úgy is a nagy kisgazda jóslatának megfelelően alakul: patakvér fog folyni…

Az aznap ránk váró találkozók fontossága és a kaszabolás valószínűsége (s a seb látványossága) egyenes arányban áll egymással: minél fontosabb a találkozó, annál nagyobb és feltűnőbb a baj. A férfiú tehát kötöz és reménykedik: mire odaérek, biztosan eláll, majd a mosdóban lebontom a gézt, s mintha mi sem történt volna, mosolygok. Igen ám: csakhogy a vérlemezkék ilyenkor kollektív sztrájkba lépnek. Ha lekerül a pólya, előzékenyen félreállnak, a tükörben magát vizsgáló embert pedig kiveri a víz, s – hogy ismét Arany Jánost idézzük – „Arca szobor lett, lába gyökér. Sebből pirosan buzog a vér.”

Kit vigasztal ilyenkor a reklámok egymásra licitáló biztatása? Két penge! Három penge! Három penge plusz krémező réteg! Négy penge! „Aki eztet elhiszi, szamarabb a lónál” – sziszegjük, de már bánjuk is, mert a szélesebb ajakmozdulatokra felszakad a nehezen behegedt sérülés…

Férfinak lenni véres sport, barátaim.

Minden vélemény számít!