Uszodai történetek

Képmás Családmagazin, 2003. augusztus-december

Uszodai történetek

Az elhatározás

Az ember gyereke időnként kényszerből cselekszik. Hímez-hámoz, magyarázkodik, bizonygat, de végül csak belátja, hogy nem tehet mást: kijjebb engedi a nadrágszíját. Később aztán meggyanúsítja a nemes darabot: lopják róla a lyukakat… Aztán tükörbe néz. Mérlegre áll. Elképed. Fejét csóválja. Hitetlenkedik. Végül elhatározásra jut: eddig, és ne tovább! Illetve tovább. De hogyan tovább? Churchill a hosszú és egészséges élet titkát firtató kérdésre állítólag ékes angolsággal annyit válaszolt: „No sport.” Én is valami hasonlóra jutottam: no, akkor sport…

A folyamat azonban ennél bonyolultabb. Mert valóban lehetséges – persze csak az esetek töredékében -, hogy az iméntihez hasonló gondolatsor ébred agyunk tekervényeiben, és a nadrágszíj kényszerítő erejének hatására, de végül is saját elhatározásból döntünk. Az esetek nagyobb részében azonban – valljuk be férfiasan – feleségünk áll a dolgok hátterében. (Ugyanakkor az sem kétséges, hogy minden szabad döntésnek végső soron a feleség áll a hátterében…) Az ő egészséges életmód iránti fogékonysága ugyanis oly mértékű és intenzitású nyaggatásban képes megmutatkozni, amelynek az ember gyereke hosszú távon igen ritkán tud ellenállni. Az igazán hatékony feleség képes úgy és addig nyaggatni párját, míg az inkább saját elhatározásra jut…

Az elhatározás tehát – így vagy úgy (ami végül is ugyanaz), de – megvan. A megvalósításig azonban még hosszú út vezet. Hosszú, rögös, telis-tele buktatóval és megtántorodásokkal.

No, akkor sport. De mégis miféle?

Amikor könnyelműen határozunk, majd lepillantunk döntésünk következményeinek szédítő szakadékába, megszédülünk egy pillanatra. Fogunk vacogni kezd, hátrálunk egy-két lépést, szemünket behunyjuk és mélyeket lélegzünk. Ilyenkor aztán csőstül jutnak eszünkbe az ellenérvek. Futni fárasztó. A bicikli tönkreteszi a térdet. A testépítés a sznobok kedvtelése. Mindenféle csapatjátékhoz több ember kell. Az otthoni fekvőtámasz hosszú távon árt az önbecsülésnek: „holnap már tényleg elkezdem…” Az úszás… nézzük csak… – óvakodunk ismét közelebb a szédítő mélységhez – ott meg vizes lesz az ember! Igaz, ebben a kánikulában… Tegyünk egy kísérletet – enyhül meg végül a lustaság ébresztette önvád. Belevetjük tehát magunkat a szakadékba – lesz, ami lesz. S elhitetjük magunkkal: úszni végül is kellemes. Hiszen testsúlyunknak csak töredékét kell cipelnünk, a vízből csak a fejünk látszik ki, ráadásul uszoda után a körömvágás is könnyebb…

A tervezés

Úszni megyek – sajdult belém egy nadrágszíjrepesztő reggel a fájdalmas felismerés. A nagyján tehát túl lennék, ám a neheze még hátravan. Először is: meg kell győznöm a család többi tagját, hogy mindez egyedül az én, szabad, önálló döntésem, melyben semmiféle szerepet nem játszott az előzőekben vázolt noszogatás. Másodszor: tekintélyem megőrzése érdekében végre is kell hajtanom elhatározásomat. Az első feladat teljesítéséhez pókerarc, blazírt hang és nemtörődöm testtartás szükséges. Ebben -hitem szerint – verhetetlen vagyok. Mégis: mintha feleségem arcán mindezek ellenére átsuhanna egyfajta „mióta furulyázom már neked, látod, csak rájöttél végre te is” típusú, elégedett felhő. De biztosan rosszul láttam. A második feladat még ennél is nehezebb: ha már elkövettem azt a hibát, hogy elhatározásomat megosztottam a családommal, nincs más választásom; tényleg el kell mennem úszni.

Kifogások

A döntés tehát megszületett. Ilyenkor aztán csőstül jut az úszni kényszerülő eszébe mindenféle más, rendkívül sürgős és fontos tennivaló. Egyrészt: olyan régen meg szerettem volna csinálni a függönykarnist. Másrészt: mióta ígérgetem, hogy összerakom a kamrapolcot. Aztán: le kellene mosni az autót, tényleg szégyen, ahogyan hetek óta kinéz…

A kifogáskereséssel egyetlen alapvető baj van: lázas buzgalmunkban azon vesszük észre magunkat, hogy családunk nevetéstől pukkadozva áll a hátunk mögött, és arra vár, hogy mikor tűnik fel nekünk is: tudják, hogy tudjuk, hogy legszívesebben még a viráglocsolást is magunkra vállalnánk, csak ne kelljen kimozdulni a klórszag világába…

Nincs menekvés, nincs visszaút; karnis várhat, polc marad, az autó kibír még néhány napot; tekintélyünk megőrzése mindennél fontosabb. Csak ne kellene felhúzni hozzá azt a nevetséges úszósapkát…

Az első alkalom megtervezése

Két alapvető kérdés merül fel a nagy terv megvalósításának útján.

1. Mikor?

2. Hová?

Az első kérdésre adott válasz nagyban segíti a kifogáskeresés egyáltalán nem könnyű, nagy ravaszságot igénylő munkáját. Tapasztalt uszodázók pontosan tudják, hogy törzshelyükön a nap mely szakában mekkora zsúfoltság uralkodik, így kérlelhetetlen bizonyossággal képesek megjelölni azt az órát, amikor érdemes belevágni a kalandba. Igen ám, de efféle tapasztalatokkal egy normál, mezei, első alkalmas, megfélemlített nadrágszíj-húzogató nem rendelkezik. Kénytelen tehát az ösztöneire, a józan paraszti eszére, illetve az érdekei által módosított elgondolásaira hagyatkozni.

Egyetlen példát mondok. Látatlanban is valószínűnek tűnik, hogy a kora reggeli órák kivált alkalmasak néhány hossz nyugodt megtételére – megelőzve a délelőtti zsúfoltságot. Igen ám, de ha elhitetjük magunkkal, hogy esténként – munkából és számos kötelezettségünkből kifolyólag – képtelenek vagyunk korán nyugovóra térni, azt is könnyen beláthatjuk, hogy nem kívánhatjuk magunktól a hajnali felkelést. Elvégre többet árt, mint használ, ha nem pihenjük ki magunkat: megette a penész a sportos életmódot, ha kialvatlansággal fizetünk a karcsúságunkért. Ezért aztán egy közép-korai időpontot választunk (mondjuk délelőtt 9, esetleg 10 órát), amelyről azonban kiderül – minő balszerencse! -, hogy legközelebb csak másfél hét múlva tudjuk beiktatni a naptárunkba… Ezzel tehát megvolnánk, aki időt nyer, életet nyer… igen ám, de a másfél hét olyan hamar eltelik, hogy észre sem vesszük…

A második kérdés ennél egyszerűbbnek tűnik. Kiválasztjuk a legközelebbi uszodát, megnézzük a jegy-és bérletárakat, elborzadunk, fejünket rázzuk, és választunk egy másik létesítményt, melyet egyik barátunk ajánl bizalmasan. A nyitva tartásban hiába keresünk kapaszkodót: ezeket úgy találták ki, hogy semmiféle munka és egyéb elfoglaltság nem hozható fel megfelelő kifogásként. Nincs irgalom: egy életünk, egy halálunk, ha addig élünk is, megpróbáljuk.

Elindulás

Nem egyszerű feladat. Kiváltképp a legelső alkalommal nem az. Mindenekelőtt csomagolni kell. Számba vesszük a felszerelési lista elemeit: fürdőnadrág (csak bele ne csússzon a madzag egyik vége, mert soha többé nem tudom kiimádkozni), papucs (ne ezt a szakadt otthonit add, hát nincs egy tisztességes kinézetű papucs ebben a házban?!), úszósapka (már tavaly is ki volt nyúlva egy kicsit, de majd jól ráhúzom a fülemre), törülköző (nem lehetne a világoskék helyett valami tisztességes színűt? nem kifejezetten a rózsaszínre gondoltam! ez nem rossz, de miért nem éri körbe a derekamat?), tusfürdő (ennek legalább az illata elviselhető), s végül – szabadon választott elemként – feltűnhet az úszószemüveg (képtelenség úgy feltenni, hogy ne menjen alá a víz, akkor meg minek bohóckodjam vele…).

Ha mindezen rekvizítumokat sikerült egyetlen nejlonzacskóba gyömöszölnünk (miért nincs nekünk egy épkézláb sporttáskánk? mert eddig soha nem volt rá szükséged…), az azt jelenti: visszavonhatatlanul eljött a perc, amikor búcsút kell intenünk meghitt otthonunknak.

A realitások talajáról elrugaszkodva még egyszer, utoljára segélykérő pillantásokat vetünk otthon maradó családtagjainkra, majd a kiábrándulás jeges sóhajával ajkunkon (biztató mosolyukat tudva a hátunk mögött), a tőlünk telhető legpeckesebb léptekkel – közben szidva, gyalázva, átkozva magunkat – nekivágunk, s elindulunk egy klórszagú reggelen. (Mert az uszodába induló mártír számára még az otthoni reggel is klórszaggyanús.)

Megérkezés

Fellépdelünk az uszoda klórszagú lépcsőjén, klórszagú táskánkban klórszagú pénztárcánk után kotorászunk. Már az uszoda előterébe lépve egyértelművé válnak a különbségek: ki márkás sporttáskával, ki reklámszatyorral érkezik (mi ez utóbbi kategóriába tartozunk), benne himbálva az otthon gondosan összeválogatott készségeket. A kigyúrt sporttáskás persze megvetően pillant: csórikám, jött a szatyorral lubickolni… Mi azonban fensőbbségünk biztos tudatában sütjük le a szemünket: vajon mi a nyavalyát rak abba a mérhetetlen bőröndbe…

Ismerkedünk a helyszínnel. Odalépünk a medenceteret elválasztó üvegablakhoz, lepislogunk, szakértőnek látszó pillantásokkal mérjük fel a terepet: melyik sáv tűnik leginkább „úszhatónak”, hol vannak a kikerülendő tereptárgyak, a „bóják”, akik mintha csak lebegnének, de nem moccannak tapodtat sem. Végül, egy klórszagú sóhajtás után a kassza felé fordulunk.

Jegy vagy bérlet?

Óvatos duhajként, megfontoltan, hidegvérrel kezeljük a kérdést. Nem megyünk neki a jegykiadó pénztárnak, mint tót az anyjának, nem lökjük félre a sorban előttünk álló kismamákat és ifjakat, nyugodtan várunk sorunkra, közben az árjegyzéket tanulmányozzuk és lázasan fejszámolunk. Ha egy alkalom ötszáznyolcvan forint, akkor a tíz alkalomra szóló, ötezer-kétszáz forintos bérlettel nem járunk rosszul. Már-már döntünk a tízalkalmas mellett, ám belénk hasít a felismerés: a bérlet kilencven napig érvényes csupán. Ez azt jelenti, hogy minden kilenc napban legalább egyszer fel kell tűnnünk a medence szélén. Mindez persze elméletben nem tűnik lehetetlennek. S mivel maradt még bennünk némi bohém meggondolatlanság a réges-régi, gimnáziumi időkből, vállaljuk a tízszeres kalandot. Bérletünkkel egy kicsit bennfentesebbnek is érezzük magunkat: könnyebb léptekkel indulunk az öltöző felé.

Kabinosok, a világ urai

Éktelen ricsajra toppanunk a kulcskiadó ablak elé. Az aktuális közeg, azaz a soros kabinos egy védekezni képtelen, didergő kis krapekkal veszekszik. Fensőbbsége tudatában szidalmazza, bár az igazság – úgy tűnik – ez alkalommal ideát, a pult innenső oldalán van. Odaáti monológja mindenesetre megszeppenti az először erre járót: hangulatkeltésnek mindenképpen hatásos. Így aztán, amikor emberünk, a kulcsok őre – látva, hogy felnőttel van dolga – igyekszik békésebb hangot megütni és felteszi a kérdést: „Melyiket adjam?”, hirtelen zavarba jövünk. Ezek szerint választhatunk egy szimpatikus kulcsot… „Teljesen mindegy…” – rebegjük félszegen, átadjuk zálogunkat, és kezünkben a kulcsocskával iszkolnánk is, ha nem szólna utánunk a rekedtes hang: „Jó fürdést!” Kedvünk lenne ugyan visszafordulni és elmagyarázni, mi is a különbség fürdés és úszás között, de egy suta köszönömmel és egy képzeletbeli legyintéssel elintézzük a dolgot: biztosan az „Előzuhanyozás kötelező” táblára kívánta finom tapintattal ráirányítani a figyelmünket…

A zuhany

Apropó: zuhanyozás. Ha nadrágunk madzagjára csimbókoltuk a szekrénykulcsot, kötelező gyakorlatként választhatunk egy zuhanyfülkét. Régi táborozások izzadságszagának és kollégiumi szobák fanyar zsúfoltságának emlékét lengi be némi klórszag, s varázsolja szinte meghitten otthonossá a közös zuhanyzó rekeszeit. Az emlékek mellett feltörnek a régi reflexek is, vadászösztön emeli vérnyomásunkat: ki kell választanunk a legjobb helyet. Mert hogy nem minden tálca egyforma, az a napnál is világosabb. Van, ahol a gomb megnyomásakor harminc, és van, ahol negyvenhárom másodpercig folyik a víz. Van olyan, ahol csak forró, s van, ahol csak hideg víz zúdul alá (mert zuhanyrózsa sehol nincs, ez egyben demokratikus a helyzet). Körültekintő mérlegelésünket azonban még egy szempont kell hogy befolyásolja: a lefolyó. Ha ugyanis a mi tálcánkban van az egész sor egyetlen lefolyója, mindenki szennyvize rajtunk csorog át. Úgy kell tehát kiszemelnünk zuhanyzónkat, hogy lehetőleg a sor végén helyezkedjünk el, s ráadásul a csaptelep minősége se hagyjon kívánni valót maga után. Tökéletes megoldás természetesen nincs, de törekedni kell a lehetőségekhez mérten legoptimálisabb összeállítás kiválasztására.

Ha testünk nedves, fejünkön sapka díszeleg, s beklaffogtunk a medencetérbe, akkor már tényleg nincs más hátra, mint előre.

Végre vízben!

A meleg zuhany alól érkező delikvens óvatosan, háttal, a létrán ereszkedik a vízbe. Próbálja megőrizni méltóságát, hasát behúzza, mellét dülleszti, ajkát mosolyra idomítja. A vízszint emelkedik. Vagy mi süllyedünk. Hasközépig nincs is semmi baj. Hanem akkor! Egyszeriben nem is tűnik olyan sürgősnek a sportos életmód. Sziszegés, nagy levegő, fújtatás és megfeszített akarat: másképp soha nem merülnénk el a jéghideg közegben. Még szerencse, hogy vannak szolgálatkész kollégák, akik segítségünkre sietnek.

Csobbanás

Egy valamirevaló uszodában legalább négy helyen áll a nagybetűs dörgedelem: „A vízbe ugrani tilos!” Vannak azonban egyenlőbbek és örök lázadók, akik fittyet hánynak, bukfencet vetnek – és elismerést aratnak a parton nézelődő ifjú hölgyek körében. Így lesz a szegény létrán kapaszkodó idejekorán csurom vizes, miközben ugróemberünk üdvözült mosollyal tempózik a medence túlsó vége felé.

Ha nyakig merültünk, felmerül az alapvető kérdés: mennyi időt töltsünk vízben? Mivel ismerjük magunkat, és tudjuk, hogy az órabér rendszere a lazsálás melegágya, az időkeretek felállítása helyett inkább a teljesítménycentrikusságot választjuk. Legyen a penzum… mondjuk két kilométer. Harminchárom méteres medencében az hatvan és fél, na jó, nagyvonalúan hatvanegy hossz. Uccu neki.

Matematika

Nagy feladat áll előttünk: hogyan lehet hatvanegy hosszt, azaz hatvanegyszer harminchárom métert gondolatban úgy elosztani, szorozni, egyszóval bíbelődni a számokkal, hogy a tempózás nagy részében lekösse a figyelmünket és ne a monoton tempó-levegő-tempó-levegő kétütemű motorjával legyünk kénytelenek beérni? Számolhatunk megtett vagy hátralévő távot. Hosszmennyiséggel és méterekkel is kalkulálhatunk. Kiszámolhatjuk, hogy a táv hány százalékát tudhatjuk magunk mögött, s aránypárokat felállítva arra is fény derülhet, hogy egy hossz hány százaléka a teljes távolságnak. Mindezt számolhatjuk egy hossz (33 m), de akár hosszpár (66 m), azaz egy oda-vissza út alapján is. Egyetlen aprócska bökkenő van csupán: míg lázasan szorzunk és osztunk, egyenleteket oldunk meg fejben és grafikonokat vázolunk, szinte teljesen bizonyos, hogy legkésőbb a táv feléhez közeledve elvétjük a számolást, és fogalmunk sem lesz, hol is tartottunk: huszonháromnál vagy huszonötnél…

Az ember végső elkeseredésében a hosszok és méterek titokzatos kapcsolatába bevonja az idő tényezőjét: figyelni kezdi a hosszok végén a faliórát: ha tizenöt perc alatt tizennyolc hosszt úsztam, van-e esélyem arra, hogy a hatvanegy hossz benne legyen negyvenöt percben? A latolgatást persze nehezíti a sebesség átkozott relativitása. Hiszen a kérdés valójában így merül fel: vajon képes vagyok-e nagyobb tempóra, ölesebb karcsapásokra és szorgosabb lábmunkára?

Mindez persze laboratóriumi kérdés lenne csupán, ha egymagunk lubickolnánk a medencében. Csakhogy ez koránt sincs így. Most nem is a sávok végén ázalgókról beszélek, ők szó szerint nem sok vizet zavarnak. Vannak azonban, akik – hozzánk hasonlóan – úszni jöttek. Velük mindenképpen meggyűlik a bajunk.

Brekkencsek a sztrádán

Négy sáv. Kettő lassabb, kettő gyorsabb úszóknak. Egyértelmű a kiírás, mindenki elolvashatja. Talán nem tűnik nagyképűségnek, hogy a gyorsabbat választjuk. Azért mégiscsak…

Igen ám. Vannak azonban honfitársak, akik nem olvasnak. Csak úsznak. Nem néznek se jobbra, se balra. Csak tempóznak. Mint megannyi vízililiom: fejükön virágmintás gumisapka, vízfekvésük kiváló (a medence fenekével 45, de inkább 60 fokos szöget zárnak be), és tárogatják a karjukat. Mozognak, de csak mint a tavirózsák: rábízzák magukat a hullámokra. Mit nekik feszített víztükör! Míg elérnek a medence egyik végéből a másikig, háromszor haladunk el mellettük – ugyanabban az irányban. De ők jól érzik magukat. Nem gondolják, hogy nem ez az ő sávjuk. Ellenkezőleg: méltatlankodnak, ha bárki elhalad mellettük és víz permetezi csontszáraz arcukat. Önuralom és keresztényi türelem. Erények gyakorlása. Tudatos lemondás. Micsoda üdvözítő hely egy uszoda – döbbenünk rá újra és újra.

Vakmerő cikázók

Persze vannak profik is. Volt úszóbajnokok, leendő versenyzők, száguldozók. Nekik mi magunk vagyunk a bója, ők a virágmintát már észre sem veszik: átrepülnek fölötte. Nyolc kilométert tesznek meg, míg mi túljutunk távunk felén. Megértők. Türelmesek. Velük szemben jó érzés lekörözöttnek lenni. Még akkor is, ha az ember gyereke nem érti: hogy lehet úgy haladni a vízben, mint gyorsvonat a szárazon? Félelemmel vegyes tisztelettel húzódunk félre, ha jönnek. De már mennek is.

A víz és ami utána jön

Belevetettük tehát magunkat a habokba. Hasítjuk a felszínt. Nem fecsegünk. Hallgat a mély. Mélyen hallgatunk. Számolunk. Tempózunk. Levegőt szippantunk. A túlélésre játszunk. Közben eleven bójákat kerülgetünk, s bójaként kerülgetnek bennünket a soha utol nem érhetők.

Kimászás

Egyszer mindennek – jónak is, rossznak is – vége szakad. Most ne mélázzunk azon, vajon esetünk melyik kategóriába tartozik, a filozofálásra ráérünk később is. Két kilométerünket magunk mögött tudva inkább célozzuk meg a jól ismert létrát. Ha a vízbe ereszkedés méltóságteljes volt, a kikecmergés egyenesen királyi. Jól átmozgatott izomzatunk érzése eltölt bennünket, képzelt Adoniszként emelkedünk a szárazra, testünkről gyöngyöző cseppek peregnek, képesek lennénk fatörzset roppantani, s csak az első lépések megtétele után eszmélünk rá: szédülünk. A víz alatt töltött óra, az erőfeszítés, a fokozott légzés megtette hatását: kótyagos szemünk előtt összefut a medence és a lelátó; adjatok egy szilárd pontot és meg sem mozdulok többé – Arkhimédesz így is mondhatta volna. Igen, a vízbe mártott test büszke létramászását szánalmas tántorgás váltja fel, míg utat találunk a parton hagyott papucsunkig, és megkapaszkodunk a lelátó korlátjában. Félszegségünket igyekszünk erényként beállítani: diadalmasan pillantunk körül, míg percnyi, egyensúlyt visszanyerő pihenő után az öltöző felé idomítjuk lépteinket.

Öltözés

Az ember nem is gondolná, micsoda meccs játszódik le a láb és a nadrág között. Lássuk csak. Alapállás: a párás öltöző eleve alkalmatlan a szárítkozásra. Feladjuk a meddő küzdelmet. Majd menet közben megszárad – nyugtatjuk magunkat. Tehát. Egyik lábunk már nadrágban. Szilárdan állunk papucsunkban, mert a földre nem szívesen lépnénk – fő az óvatosság. Másik lábunk a levegőben, kétségbeesetten keresi a nadrág megfelelő lukát. Két kezünkkel nadrágunkat tartjuk, kecsesen szökdécselünk, míg végleg el nem veszítjük egyensúlyunkat. Akkor rémülten kapaszkodót keresünk. Nedves lábunk beakadt a nadrágba, kihúzni nem lehet (mert nedves), beljebb nem megy (miért? mert nedves!). Félúton áll. Mi meg dőlünk. Nincs más hátra: le kell tennünk félig nadrágba bújtatott másik lábunkat is. A következmény kettős. Egy: vizes lesz a nadrág szára térdtájákon. Kettő: tovább dőlünk, mert a félig húzott nadrág megfeszül, s a reccsenést elkerülendő egyik lábunkkal rogyasztunk, másikkal egyensúlyozunk – ez pedig óhatatlanul boruláshoz vezet. Végül az öltözőszekrény segít. Férfias döndüléssel adjuk mindenki tudtára: győztünk, talpon maradtunk. Azért átsuhan rajtunk a gondolat: legközelebb ülve próbálkozunk; de el is hessentjük a pipogya megoldást. A kínoknak úgysincs még végük.

Hajszárító

„Saját hajszárító nem használható!” – áll a kérlelhetetlen felirat, így kénytelenek vagyunk a falra szerelt készséget szemügyre venni. A fúvócső lefelé áll. Alá kell állni tehát. Igen ám. Ha nem 160 centiméter magasra szerelték volna. Így két választásunk van: szembeállva meghajlunk előtte; ennek eredményeképp minden hajunkat hátulról előre fújja s szárítja. Nem szép látvány, efelől röpke tükörkontroll után megbizonyosodunk. Tehát inkább háttal támadunk, hídba görbülünk, s így a forró levegő szemből éri arcunkat. Limbó-hintó-bajnokok előnyben, gondoljuk magunkban, majd zálogunkat kiváltva gyors léptekkel távozunk.

A hencegés

Első uszodai élményünk (magunkban egyszerűen hőstettnek nevezzük) jogos büszkeséggel tölt el. Kihívóan nézünk családtagjaink szemébe. Flegma természetességgel állunk ismerőseink elé. Rezzenéstelen arccal meséljük: heti háromszor megyek, letempózom a magam két kilométerecskéjét… Közben persze az uszodák háryjánosa sanda pillantásokat vet beszélgetőtársára: felfogta-e, hogy heti hat – mondom: HAT!!! – kilométerről van szó…

Bizony jól is esik már az első alkalom után hányavetin megjegyezni: járok úszni… Igaz, közben rettegve markoljuk zsebünkben a cédulát, melyen írva áll az ítélet: még kilenc alkalomra fizettünk be. Még legalább kilencszer adunk zálogot a kulcsért, harcolunk a zuhanyért, kerülgetjük a brekkencseket, kóválygunk a partra vetve, kilencszer még biztosan vitustáncot lejtünk az öltözőben, miközben közelharcot vívunk a nadrágszárak kusza gombolyagával. Bérletünk van… Megvettük… Jó előre, mert így kedvezőbb volt…

Drágán megfizet az ember minden könnyelműségért.

Minden vélemény számít!