Történetek koszorúja

Új Ember, 2007. december 23.

Történetek koszorúja

Négy gyertya ég már az adventi koszorún. Négy hét, négy gyertya, négy élmény: a várakozás emlékei, a készület kérdései – négy felvonásban.

***

Karácsony előtti agybaj az egyik hatvanpénztáros komplexumban. Az áruház túlfeléről biztonsági emberek gyűrűjében lépeget egy apró anyóka. Az őrök közül egy is duplája a néninek, mégis hárman kísérik. Fő az éberség. Büszkén pillantanak körbe, felelősségük és fontosságuk tudatában, demonstratíve vonulnak. Így jár mindenki, aki… – sugárzik minden porcikájukról.

A nénike a kosara helyett a cekkerébe tett egy sajtos kiflit. Elvezetik az „Átvizsgáló” feliratú helyiség felé. Mögöttük egy cigány fiú felmordul: Ej, de nagyra vagytok…

Vajon hol végződik (s végződhet-e) az igazságérzet, s hol kezdődik a jog hatálya?

***

Még mindig az áruház. A bejárat melletti vevőszolgálatnál jól szituált, vastagon megfestett hölgy áll kisterpeszben, harciasan lobogtatja blokkját, s emelt hangon nyafog: Tegnap vettem ezt a fritut (fritőzt, azaz olajsütőt – a szerk.), és már nem működik! Odagyűlnek a vevőszolgálatos kollégák, nézegetik a darabot. Kinyitják. Visszahőkölnek. A termék belsejében már sárgán beleette magát az olaj a hajlatokba, résekbe; afféle klasszikus, „ezt már semmivel nem lehet kipucolni” érzés árad a gépből. – Nem hinném, hogy már egy nap után így néz ki egy sütő… – kezdi bizonytalanul a kolléganő, mire a nagyasszonyi kuncsaft még egyszer orra alá dugja a számlát: – Nézze meg a dátumot, ha nekem nem hisz!

A kezdődő perpatvarra felfigyel a vevőszolgálat vezetője. A helyzet az ő számára is egyértelmű: cseppet sem rászoruló hölgyünk vett egy új olajsütőt, s kisütötte, hogy a régit megpróbálja elsütni, hátha visszakapja a pénzét. A trükk kétségtelenül ügyes. És átlátszó. De mégis. A főnök nem akar botrányt, nagylelkűen legyint: – Rendben, visszaadjuk a pénzt. Az általános megrökönyödés közepette (f)élelmesen ellenszenves ismerősünk győzelemittasan ring tova, s eltűnik a pékség felé kavargó forgatagban.

Vajon hol végződik (s végződik-e) a jog hatálya, s hol kezdődik (s kezdődik-e valahol) az igazságé?

***

Hajnalban száguldunk át a városon. A taxisofőr mindenképp beszélgetni akar, elmeséli hát, hogy a lánya tízéves. Isten éltesse sokáig. Nem, nem most, már két hónapja. Értem. És képzeljem el, mindene megvan. Boldog gyermek. Igen ám, de itt a karácsony. És az baj? Bajnak nem baj, de ő már nem tud mit venni neki. Hogyhogy? Mert mindene megvan. Mp3-lejátszó, notebook, telefon, ékszerek, nem is tudom, miket sorolt még. És ez tényleg minden? – kérdeztem vissza. – Miért, tud valami újdonságról? – pattant a visszakérdés. Rázom a fejem, míg fizetek. Kiszállok. És sorjáznak bennem – röstellem, hogy már csak bennem – a kérdések: hát családja van-e annak a lánynak? Szerető édesapja, édesanyja, testvérei vannak-e? Együtt töltött időt mikor kapott utoljára ajándékba? Közösen nevetni szoktak-e? Együtt játszani szoktak-e? Beszélgetni szoktak-e?

Nem tudom, de elképzelem: lehetséges, hogy boldog lenne, ha egyszer örülni tudna… akár egy sajtos kiflinek…

***

Másnap a városban meglepődve torpanok meg: a sarkon nagykabátban vacog az áruházi anyóka. Szinte meg sem ismerem: hiányzik mellőle a három fogdmeg. A környéken senki, néptelen a külvárosi utca. Körbe sem néz, fel sem pillant, maga elé meredve kántál: Száz forintért adom a szép könyvet… és még ajándékot is adok hozzá… Kezében szakadt, régi kötet, mellette ingyenes hírújság.

Ha esik, ha fúj, ő árul. Ha hallják a szavát, ha nem. Mert itt a tél a nyakunkon, és valaminek kell az asztalra kerülnie.

Szép könyvéért talán megérdemel száz forintot. De azt hiszem, még egy sajtos kiflit sem sajnálnék tőle.

Minden vélemény számít!