Finomság

Új Ember, 2007. június 10.

Finomság

Vasárnapról vasárnapra így van ez. Az első két pad foglalt a templomban. Rajtuk a felirat. Van, hogy megtelnek a padok – szép ruhában, illatosan, szorongó pislogással érkeznek a vendégek. S van, hogy üresen maradnak a foglalt ülőhelyek – csak a mise legvégén szállingóznak az illatok, pislognak a szorongók. Akár így, akár úgy, a törzsközönség tudja: keresztelés lesz a mise után.

Az egyház – helyes szándékkal – bevezetné a liturgiába azokat is, akik pedig a legkevésbé sem akarnak bevezetődni. A mélypogányokat, akik igénybe veszik a szolgáltatást – mert megérdemlik, ugye. (S akik miután megkapták a jussukat, haladéktalanul távoznak, vissza sem néznek.) E bevezetés egyik módja, hogy aki gyermekét kereszteltetné, az vegyen részt a megelőző szentmisén is. Ez helyes szándék. Nekik foglalják hát az első padokat. Ez viszont helytelen gyakorlat.

Az ilyen módon, életükben egyszer betévedőknek ugyanis halvány gőzük sincs arról, hol vannak, és hogyan kellene viselkedniük. Leülnek, kezüket ölükbe ejtik, nyakukat behúzzák. Zavarukban inkább a fényképezőgépük mögé menekülnek. Villognak. Majd mozgolódást hallanak a hátuk mögül. Egyikük félve hátrapillant. Ott már mindenki felállt. Emberünk oldalba böki a szomszédját, az is hátrafordul. Továbbadja a jelet. Feszengve, egymás után felemelkednek. Mire az utolsó is megmoccan, a templom mögöttük leül. És összesúg. És kuncog. És fejet csóvál.

Vendégeink egyet szeretnének: túlélni, megúszni, túl lenni az egészen. Pedig a java még hátravan. Áldozás. Hűha, itt ingyen adnak enni! – súgnak össze izgatottan. S előbb szállingózva, majd felbátorodva, az egész vendégsereg beáll a sorba, hogy ők is kaphassanak abból a finomságból. Őszintén sajnálom az áldoztatókat. Akik elé egyébként beavatásra váró, képzett kisgyermekek a szájuk elé tett ujjal járulnak, mert áldást akkor is kérnek, ha a legnagyobb ajándékot nem kaphatják még meg. S akik elé most meglett felnőttek állnak csillogó arccal, és várják, ami nekik is jár. A gyöngyöt, melyről még csak távolról sem sejtik, micsoda.

Úrnapján, az Oltáriszentség ünnepén elismerően hajtok fejet az ősegyház tagjai előtt. Akik tudták, hogy a hitjelölteket, a még be nem avatottakat a szentbeszéd után ki kell tessékelni a templomból. Mindenkinek jobb volt így. S magamba is nézek: talán legközelebb meg kellene szólítani a tipródva szorongókat. De a szentmise áldozati része akkor sem missziós eszköz. Ügyeljünk a finomságokra.

Minden vélemény számít!