Mindent eldöntő pillanat

Új Ember, 2006. december 3.

Mindent eldöntő pillanat

– Jó napot kívánok, a leletemért jöttem.

– Milyen lelet?

– Tüdőszűrésen voltam egy hete.

– Keresem… Úgy tűnik, nincs itt. A doktornő kiemelte.

– Hogyhogy?

– Tessék felmenni a másodikra, éppen rendel. Valószínűleg talált valamit.

Két emelet. Maga a purgatórium. Visszhangzik, zsibong, körbe-körbe nyargal a mondat. „Talált valamit.” De mit? Te jó ég, mit… Nem dohányzom, nem a füstös belvárosban élek, mit találhatott? Uram, most segíts meg. Otthon a feleségem, két kisgyerek meg egy magzat. Édes Istenem.

A doktornő tényleg rendel. Új felvételt készít. Oldalról is, hogy – mint mondja – „térben lásson”. Holnap tizenegykor érdeklődjem. Kitámolygok. Az utca szürke, az emberek bántóan harsányak, a zaj elviselhetetlen.

És egy szó dübörög bennem. Kemoterápia. És a család. A gyerekek. A lakás. A hitelek. Uram, adj erőt, mert nincs. Félek. A félelem maga a pokol. A pokol maga a félelem. Holnap tizenegyig: huszonnégy óra a pokolban. Másnap már tíztől nem tudom kiengedni a kezemből a telefonomat. Forgatom, markolászom, rakosgatom. Pontban tizenegykor, az utcán tárcsázok. Foglalt. Újra. Megint. Megint. Kicsöng. Mondom a nevemet.

– Á, igen, mindjárt nézem, várjon egy cseppet… Árnyékos lett az első felvétel, az volt zavaró, de a második jól sikerült. Semmi gond, minden rendben van. Viszonthallásra.

Megtántorodom. Az utca színes kavalkád, az emberek érthetetlenül mélabúsak. Túl nagy a csend. Pedig ordítani lenne kedvem. Bömbölve köszönteni az új életemet.

Mi választja el az életet a haláltól? Egy röntgenfelvétel? Huszonnégy óra? Egy telefon? Vagy csak egyetlen pillanat? Kit tudja. És mi a halál? Rettegés? Elszakadás? Aggodalom? Félelem? Meg kellene tudnunk.

Advent első vasárnapján megkezdődik a készület – a születésre. Pedig a szent idő legalább ugyanennyire felkészít, előkészít, emlékeztet Urunk második eljövetelére. „Amikor az egyház minden évben megünnepli advent liturgiáját, jelenvalóvá teszi a Messiás iránti vágyakozást, várakozást. Egyesülve a Megváltó első eljövetelének hosszú előkészületével, a hívek megújítják második eljövetelének égő vágyát.” (KEK 524)

Igen, semmi kétség: nem nyüszítő félelemről, hanem égő vágyról beszél a katekizmus. Nyilván nem a halál utáni vágyról. Épp ellenkezőleg: a Születés ünnepén nagy élni akarásról. Az Élet vágyáról: az Örök Élet utáni sóvárgásról. A ma kezdődő új esztendő, az adventi várakozás keményen kérdez: hogyan készülök az Úrral való találkozásra? Mert a kicsi gyermeknek gügyögni könnyű. A csecsemőt babusgatni bárki képes. De vajon az ítélet elé odaállni… az életemet mérlegre tenni… a valómmal szembesülni vajon képes vagyok-e? S még ennél is több: vajon van-e bennem égő vágy minderre?

Advent kettős készület. És nem értem, nem élem igazán, ha csak az egyik felével foglalkozom. „Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek!” (Iz 40,3) Igen, amíg ajándékok után kajtatok, betlehemet építek, jócselekedetekkel párnázom a kemény jászlat, addig arra is készülök, hogy ha eljön az idő, ama mindent eldöntő pillanat, amikor a felsőbb Orvos a szemembe néz, akkor azt mondja: „Semmi gond, minden rendben van.”

Minden vélemény számít!