Zempléni mozaik

Új Ember, 2006. július 16.

Zempléni mozaik

Kereszt az út mentén, nem mai darab, múlt század első feléből valónak tűnik. „Isten dicsőségére állíttatta Csupka István és neje”. No persze – gondolom magamban én, a lekezelő pesti -, Isten dicsőségére. Meg a sajátjára is egy kicsit… A feleségéére már kevésbé. Vajon miért írta rá a nevét? Ha csak Isten dicsőségét tartotta volna fontosnak, állított volna egy keresztet és kész. Esetleg ráírja, hogy „Isten dicsőségére”. De a saját nevét… Hát nem mihaszna szolgák vagyunk mindannyian?

***

Világháborús emléktábla, rajta nyolc név, a falu halottai. Az első: Csupka Ferenc. Ha az iménti kereszt a világháború után készült, akkor Csupka Istvánnak, a fájdalmában is Isten dicsőségét hirdető atyának minden meg van bocsátva. Én pedig szégyellem magam.

***

Berci bácsi a környékbeli vendéglátók jó ismerőse és sakkban tartója. Ezt onnan lehet tudni, hogy amikor letelepednénk egy étterem teraszán, az üres asztal közepén félig telt sörösüveg és pálinkáspohár állja utunkat. Lélek sehol. A pincérnő (ki egyben a panzió tulajdonosa, recepciósa, takarítója és Bercibácsi-ellátója) lélekszakadva érkezik. „Jaj, megint itt hagyta a sörét. Visszajön még érte, elteszem, hogy megtalálja.” Berci bácsinak bérelt söre van. Berci bácsit visszavárják. Berci bácsi intézmény: ő az, Aki Otthagyja A Sörét, De Visszajön Még Érte.

***

Üldögélünk a teraszon. Berci bácsi akkor már issza a langyos sörmaradékot, s kvaterkázik a szomszéd asztalnál ülőkkel. Döntően szlovák falu: a beszélgetés poliglott. Mintha egy Závada-regénybe csöppentünk volna: egy mondaton belül váltanak szlovákra, majd vissza magyarra, és megint szlovákra. To pravda (így igaz). Nem mintha tudnék szlovákul, de úgy tűnik, a társaságban ülhet egy csak magyarul értő, mert neki időnként fordítanak és magyaráznak is. Berci bácsi elemében van. Az újabb sörök pedig Berci bácsiban. Sztrapacskát rendelünk.

***

Füzér vára alatt felirat: „A réten bekövetkezett erózió miatt a turistajelzés áthelyezésre került.” Tisztelettel jelentem: a tábla elolvasásra, nyelvérzékem kerékbe törésre, hátamon a borsó felállításra került.

***

Kassai kirándulás. Átlépni más ország határát mindig furcsa érzés: még a fűnek is más színe van odaát. Még a sünök is szlovákul szuszognak. Mégis: már a határtól kezdve ismerős érzés fog el. Ugyanazok az óriásplakátok, ugyanazok a cégek, ugyanazok a reklámok, ugyanazok a színek és betűtípusok virítanak úton-útfélen, mint idehaza. Nem érhet meglepetés, gondolom, míg elutózunk egy DM, egy OTP, egy Shell vagy egy Baumax előtt, míg rám mosolyognak a RedBull-generáció tagjai, vagy éppen biztonságot kínál egy Allianz-család. S ha egészen őszinte akarok lenni, Márai emlékszobáját kutatva (nyitva szerdán és vasárnap) én is szívesebben eszem egy Magnumot, mint egy zmrzlinát.

Később mégis ürömre vált az öröm: Kassa főutcáján nem találunk egyetlen helyi jellegzetességet, nevezetességet, különlegességet, egyetlen csak Kassára igaz tárgyat, pillanatot, jelet sem: a boltok, a kocsmák, az ószeresek mind a világ bármely pontján megszerezhető szuveníreket kínálják. Ez lenne az otthonosság ára? Eltűnik az egyedi, s csak az marad, ami világszerte ismerős?

Ilyesmiken gondolkodom hát, míg remekül szabott kínai rövidnadrágomban és szintén kínai galléros pólómban, tajvani szandálomban, eldobható pillepalackból Sprite-ot kortyolgatva kilépek a szlovákiai Kassa angol tulajdonú Tescójának főbejáratán.

Minden vélemény számít!