Elfogadom vagy követelem?

Új Ember, 2005. október 16.

Elfogadom vagy követelem?

Bizonyos nőkről azt mondják, két dolog van, amiért bármire képesek: hogy legyen gyermekük – és hogy ne legyen. Vizsgáljuk most az első esetet.

„Gyereket akarok, mindenáron” – hangzik a sóhaj. Mégis miért? „Mert olyan édesek! Olyan cukik! Olyan picikék!” Vagy: „A boldogságomhoz már semmi más nem hiányzik, csak egy gyermek.” Valóban? „Igen, gyerek nélkül olyan magányosnak érzem magam.”

És így tovább – bizonyára Önök is hallottak hasonló mondatokat, a bulvárlapokban minden oldalra jut belőlük fél tucat.

Több hónapja tűnődöm az esküvőn elhangzó ígéreteken. Az elmúlt hetekben – a harmadik kérdés kapcsán – leginkább az elfogadásról esett szó, mégpedig a gyermek elfogadásáról.

Keveset beszélünk azonban – s az esküben sem ejtünk szót – a gyermek akarásáról. Mert elfogadom a gyermeket, igen. De vajon miért szeretnék csemetéket? Mi a fő motivációm? Mi mozgatja a gyermek utáni vágyamat? Vajon a jegyesoktatások, házassági felkészítések felteszik-e ezeket a kérdéseket?

Egyszerűbben fogalmazva: szükségem van a gyermekre, vagy egyszerűen szeretném, ha születnének?

Nézzük az első esetet. Ha szükségem van rá, vajon miért? Azért, mert belőlem hiányzik valami? Mert üres vagyok gyermek nélkül? Vajon a saját életem kiteljesedését várom a születésétől? Egyszóval: nekem van szükségem rá – esetleg mindenáron?

Mert ha görcsösen, „mindenáron” akarom, nem csoda, ha képtelen vagyok elfogadni a gyermektelenséget. S nem csak azt. Képtelen vagyok elfogadni a gyermekekkel járó lemondásokat is. Hiszen ők azért vannak – gondolom kimondatlanul is -, hogy engem boldoggá tegyenek. Mi jogon merészelik tehát tönkretenni az életemet?

S most nézzük a második lehetőséget. Egyszerűen szeretném, ha megszületne egy-két-három-ki tudja, mennyi gyermek. S nem azért, mert rossz nekünk a házastársammal, nem azért, mert azt reméljük, hogy egy gyermek minden gondot megold, hanem épp ellenkezőleg: az életünket teljesnek, kerek egésznek érezzük. Annyira, hogy megfogalmazódik bennünk: a boldogsághoz, amelyben részünk van, kevesen vagyunk ketten. Az öröm, amelyet nap mint nap megélünk, már túlcsordul rajtunk, és valakire ki kell árasztanunk. A sok szépséget, amelyet megélünk, másnak is meg kell mutatnunk. S emellett persze, hogy örülünk, persze, hogy megváltozik, még inkább kiteljesedik az életünk a gyermekek révén, de ez „csak” másodlagos hatás.

Ha tehát az ajándékozás vezet, még a gyermektelenséget is könnyebb – nem könnyű, de talán könnyebb – lehet elfogadni. Hiszen az adni akarás más utakat is találhat. Könnyebb dönteni az örökbefogadás, a szolgálat, a közösségi kiteljesedés mellett – hiszen a túlcsorduló örömöt és szeretetet valahol el kell vezetni, valamilyen mederbe kell terelni.

A gyermek Isten ajándéka. Nem követelhető juss, nem görcsösen akarható jutalom, és a legkevésbé sem életgyógyító csodaszer. Gyümölcs, a szeretet túláradásának, az ajándékozás vágyának gyümölcse.

Adja Isten, hogy egyre több házaspár tudja örömét a teremtés művébe kapcsolódva megsokszorozni.

Minden vélemény számít!