Elővételezett holtomiglan, türelmetlen holtodiglan

Új Ember, 2005. július 24.

Elővételezett holtomiglan, türelmetlen holtodiglan

És még mindig arról a szűk, néhány száz, vagy tán ezerfős ismerősi, baráti hálóról beszélek, amelyről két héttel ezelőtt. Most nem a szüleink, ötven-hatvan évesek generációjáról, hanem a kortársakról. Húszasokról, harmincasokról. Arról a csapatról, amelyet valamelyikünk úgy jellemzett, hogy „fővárosi, értelmiségi, ifjúsági, katolikus” társaság, amely olyan, mindig újra megdöbbentő gyorsasággal zárul be. Mindenki ismer mindenkit, de egy közvetítő segítségével egészen bizonyos, hogy bárkihez utat lehet találni.

Ám most mégis inkább arról, hogy a regnumos múlt, a cserkészjelen, a szentségi jövő, a templom és az áldozás, az egyházi óvoda, általános és középiskola, hittancsoport és kisközösség, roráté és szentségimádás, lelkigyakorlat és áldozatos szolgálat még mindig nem biztosíték semmire.

Állunk tehát szombatról szombatra egy-egy felékesített, zsúfolt templomban, körülvéve ismerősökkel, s ismerősök ismerőseivel, a közös nyári esküvő-zarándoklatok résztvevőivel, s örömünk mégsem teljes.

Gimnázium óta ismerjük a lányt. Egy közösségbe tartoztunk, együtt túráztunk, imádkoztunk, beszéltünk annyit, de annyit a párkapcsolatokról. Barátjával hosszú évek óta együtt élnek. Most oltár elé álltak végre. Hófehérben. S a kérdésre, hogy mégis, mi változik majd az esküvővel, ennyi a felelet: most már jöhetnek a gyerekek.

Jóképű, hajdan sok lányt megríkató fiú invitál az esküvőjére. Annyit bolondított és annyit bolondult már, hogy a hír elsőre viccnek tűnik. Végül mégis örömteli: végre megtalálta hát. Aztán kiderülnek a részletek is. Elejtett megjegyzésekből áll össze a kép. A közös jövőt közös ágyban tervezik.

Tényleg így kell lennie? Hát akkor miről beszélgettünk, miben értettünk egyet hosszú éveken át? Akkor mi értelme volt annak az együtt töltött öt-nyolc évnek?

Meg aztán a „kései esküvők” garmada: a harminctól már csak másodpercnyi távolságra álló hajdani társak, barátok kötnek szövetséget. S mindez szép és jó, hála Istennek, hogy megtalálták az igazit. Mégis: néhány hónapnyi közös út tényleg elegendő az életre szóló döntéshez? Tényleg igaz, hogy „idősebb” korban lerövidül az előkészületi idő? S ha lerövidül, ilyen mértékben rövidül? „Mire várjunk?” – kérdezik úton-útfélen. Mire is… Attól, hogy valakit meglegyint a harmincadik évforduló szele, jobban képes megnyílni, jobban képes befogadni?

A választ nem tudom. Csak figyelem az elővételezett, kipróbált nászokat, imádkozom a gyors egybekelőkért, és imádkozom bölcsességért és alázatért: add, Uram, hogy ne ítéljek; add, Uram, hogy tiszta szívből örülni tudjak.

Minden vélemény számít!