Holtomiglan, holtodiglan szóló imádság

Új Ember, 2005. július 10.

Holtomiglan, holtodiglan szóló imádság

Szombatról szombatra egy-egy felékesített, zsúfolt templomban talál bennünket a kora délután. S a sorsdöntő pillanatban, az életre szóló szavak elhangzásakor önkéntelenül is megszorítjuk egymás kezét: öt évvel ezelőtt mi is kimondtuk ezeket a szavakat. Az ismerősi kör, amely e nyári esküvőkön összesereglik, hamar bezárul: mintha nagy közös zarándoklat lenne a nyár; az a néhány száz közeli barát s távolabbi ismerős templomról templomra vándorol. Tanúk vagyunk a tág közösség egy-egy tagjának életre szóló szövetségkötésénél.

Mi már csak esküvőkön és temetéseken találkozunk? – köszöntjük a rég nem látott cimborákat. Mi már csak szétköltözésekről és válásokról beszélgetünk? – tehetném hozzá az utóbbi hetekben. Van ebben valami ördögi: esküvőkön válásokat emlegetni. S mégis muszáj, mert a záporozó hírek nyomában lehajtott fejjel lépdelő megdöbbenés legyőzi az illem korlátjait.

Háromgyermekes család, házas hétvégében edzett szülők, a legkisebb gyermek is érettségizett már. Példaházasság mindnyájunk előtt. Fél éve a férfi már nem lakik otthon, új társra talált. Hogy lehet, hogy éppen ők…

Nyolcgyermekes család, a legkisebb az általános iskola vége felé jár. Keresztény mintaházasság. Két hónapja a férfi nem lakik otthon; egyedül él, és – mint mondja – jól érzi magát. Hogy lehet, hogy éppen ők…

Háromgyermekes orvoscsalád, a legkisebb gimnazista, gyermekkori ismerősök, mindig a kiegyensúlyozottság és a harmónia sugárzik róluk – a templomban is, ahová együtt járunk. Karácsony után a férfi „visszaköltözött” a szüleihez. Húszévnyi házasság után. Hogy lehet, hogy éppen ők…

Négygyermekes család, mintakeresztények, közösségépítők, a legkisebb gyerek is egyetemista. Egy nap kiderült, hogy a négy gyermek mellett a férfinak van másik három – két különböző anyától… Hogy lehet, hogy éppen ők…

Állunk szombatról szombatra különféle templomokban, szorítjuk egymás kezét, és talán épp a döbbenet csendje, a szánalom és az értetlenség sápadtsága segít rádöbbennünk újra és újra: olyan kincsnek vagyunk a birtokában, amelyet szorítanunk kell mindenáron. Mert a tört életeket összeforrasztani sokkal nehezebb, mint épen megőrizni. A visszaút talán a legkeményebb zarándoklat mind közül – kevesen vannak, akik képesek megtenni.

Szorítjuk egymás kezét az esküvői ünnepségeken is, közös imádságainkban is. Urunk, szabadíts meg a kísértő sugdosásától: a félelemtől. Urunk, add, hogy – mint Ábrahám – „a remény ellenére is reménykedve” (Róm 4,18) higgyünk a Te irgalmadban és gondoskodásodban. Add, hogy ne kelljen megismernünk a visszaút gyötrelmeit. Maradni akarunk, Urunk.

Minden vélemény számít!