Súlyos terhek alatt

Új Ember, 2004. március 7.

Súlyos terhek alatt

Recseg-ropog az erdő. Ívbe görbülnek, földig hajolnak a fák. S ha egy-egy kósza szellő zörgetné csupasz ágaikat, alig érzik. Súlyos, vaskos jégbe fagyva állnak, tetőtől talpig kényszerű páncélba öltöztetve. Sokuk ágain a fuvallatnyi tavasz megtévesztette rügyek serege – áttetsző, jéghideg kristályba zárva. S a fagy nem enged. A tél nem enyhül. Esőt küld, havat ont, fagyot fúj. A fák pedig mit tehetnének mást: állnak, bár saját súlyuk többszörösét kell viselniük.

A fiatalabbak, rugalmasabbak, hajlékonyabbak csak nyögnek, csak hajlanak, csak ráfekszenek az ösvényre, hegyoldalra, társaikra. Az öregek dacolnak. Vagy a képesség, vagy a hajlandóság hiányzik belőlük: nem görbítik derekukat, nem adják meg magukat a jég súlyának. Némelyik aztán mégis megroppan: letörő, zuhanó ágainak robaja hosszan visszhangzik a téli erdőn. Utolsó, kétségbeesett kiáltása ez az agyonnyomott, összepréselt vaskos tölgynek. Reggelente felkel a Nap, s csak azt látja, hogy egy-egy szikár koronával megint kevesebb lett az erdőben. S szégyelli is talán magát: lám, csak világítani tud, melegíteni nem képes.

Az erdőjáró félve hallgatja a fák reccsenését: tekintetével a magasba fürkész, nem fenyegeti-e veszély odaföntről. S csodálkozás, néma ámulat keríti hatalmába: csillogó üvegerdő, szikrázó gyémántösvény sokszorozza a napfény gyönge sugarát. Lenyűgöző a rideg, jégbe fagyott világ. S szánni való a díszlet: a magatehetetlen, roppanó derekú, földbe gyökerezett erdő.

Mindig így történik: az első cseppekre nem is figyelünk. Hullik az eső, permetez, s lassan dermednek ránk a terhes rétegek. Egyik a másikba kapaszkodik, egyik a másikat hívja. Akkor vesszük észre, amikor már csak nyögni tudunk: valami fojtogat. Valami hideg, megmagyarázhatatlan borzongás jár át. Nem találjuk a helyünket. Lelkünk ívbe görbül, földig hajol: a terhek csak sokasodnak, a fagy nem enged. A fiatalabbak, hajlíthatóbbak olykor azt gondolják: lehet élni meggörbülten is. Az idősebbek, tapasztaltabbak tudják: a földig hajolt élet nem élet. Ki kell egyenesedni. Mert tudják azt is: ha nem tesznek valamit, összeroppannak.

Az elszántabbak felismerik: valójában nincsenek odagyökerezve semmihez. Sem a szokásaikhoz, sem az életmódjukhoz, sem a tévedéseikhez. S tudják: a kívülről csillogónak, szikrázónak tűnő világ belülről valójában didergő félelem.

Benne járunk a Tavaszra készülő negyven napban. A mi Napunk világít, de melegít is. Béklyóink nem elszakíthatatlanok. Képesek vagyunk Felé fordulni. Dönthetünk saját nyomasztó jégpáncélunkról. Mire várunk hát?

Minden vélemény számít!