Üres a damaszkuszi út

Új Ember, 2003. január 26.

Üres a damaszkuszi út

„Tolongás van a damaszkuszi úton” – írta bő tizenkét esztendővel ezelőtt Esterházy Péter. S akkor valóban úgy tűnt. Akkor nagyot fordult a világ, egyszerre fény gyulladt – vagy legalábbis a világosság reménye ragyogott fel. Azt gondoltuk, itt a hajnal végre, pirkad az ég alja, de az is látszott, hogy sokan megrettentek a hirtelen támadt fényességben. Nagy tülekedés támadt, sok Saul nevezte magát Pálnak egyik napról a másikra. „Páldömping” volt, Sault csak mutatóban lehetett látni az út mentén.

Kétezer esztendővel ezelőtt egy Saul nevű ifjú, „gyűlölettől lihegve” Jeruzsálemből Damaszkuszba tartott, hogy fogságba vesse az Úr követőit. Minden másképpen történt, mint ahogy elképzelte. Másképp, mint ahogy bárki képzelte volna. Tanítvánnyá, apostollá, vértanúvá lett, az Úrért adta saját életét, az Úrért, aki miatt korábban kioltotta sokakét. Hosszú időbe telt, míg az Úr követői elhitték: Saul nincs többé, Pálként született újjá. S valóban újjászületett. A hiteles változásnak egyetlen feltétele volt: mindent bevallani. „Igen, Saul voltam, de Pál lettem” – mondhatta az ifjú, és az Úr üldözött követői hittek neki.

Másképp is történhetett volna. Ha Saul csak ennyit mond: „Pál vagyok”, egészen más módon folytatódott volna a história. „Hiszen nemrég még Saul voltál! Hogyan mondhatod magadról: Pál vagyok?” – szegezhették volna neki a kérdést. S ha Pál nem lett volna valóban megtérő, ha lelkében Saul maradt volna, minden bizonnyal így felel: „Rosszul gondoljátok. Mindig is Pál voltam, Saul csak álca volt.” S magyarázná tovább: „Mindig is értetek cselekedtem. Mindig az Urat követtem. István megkövezése? Nem szeretem ezt a kifejezést. Mondjuk inkább úgy: a szomorú októberi események. Valóban ott voltam, de nem őriztem, bár láttam a gyilkosok ruháit. El akartam futni, csak azért maradtam, hogy közelebb férkőzhessem hozzájuk és megismerjem a gyengéiket. Már akkor is titeket védtelek. Üldöztem a keresztényeket? Dehogy, rosszul látjátok. Higgyétek el, csak a ti érdeketekben történt minden. Megóvtalak benneteket. Voltak ugyanis önjelölt tanítók, az Úr nevében hamisságot hirdetők. De én átláttam a szitán és megtisztítottam az igaz hitet! Voltaképp nekem köszönhetitek, hogy vannak még követői a Mesternek. Damaszkuszba is azért jöttem, hogy figyelmeztesselek benneteket: veszély közeleg…” És így tovább, vég nélkül: ha Pál – lelkében – Saul maradt volna.

Mindez pusztán elmejáték, agyszülemény. A tanítványok hamarosan rájöttek volna a csalásra. Hiszen egyetlen Saul sem képes hosszú ideig Pálnak tettetni magát. Előbb-utóbb kibújik belőle a valós személyiség, és a páli álca úgy foszlik le róla, mint a kígyó levetett bőre.

De Saul valóban Pál lett. Megváltozott. Újjászületett. És nem titkolta el a régi Sault. Nem letagadta, hanem megtagadta. Ezért lehetett hiteles. Ezért lehetett belőle a legnagyobb hatású egyházszervező. Ezért gyilkolták meg később. Másképp lehetetlen volt elhallgattatni.

Tolongás volt a damaszkuszi úton. Nem is olyan régen még tömegek hömpölyögtek, és bizonygatták lázasan: Pál vagyok, én is Pál vagyok, mindig is Pál voltam, aki mást mond, hazudik… Aztán szépen lassan minden kiderült. Voltak – kevesen -, akik valóban levetették a régi Sault. És voltak, akikről a szemünk láttára szakadozik le a rosszul felragasztott páli maszk.

Legalább egyszer mindannyiunknak végig kell menni a damaszkuszi úton. Legalább egyszer mindenkinek megadatik a kegyelem, hogy végigmehet rajta. Sok Pállá váló az egyetlen, legfontosabb mozzanatot hagyja ki a nagy átváltozásból: mindent bevallani. Pedig a megtérés lehetséges. Tegnap, ma és mindörökké az. Feltétele: szembenézni, vállalni, újrakezdeni. Sokan még ma is azt hiszik, a legjobb mindent eltitkolni. Letagadni. S ha rákérdeznek, magyarázkodni. A (P)ál-arcot megőrizni, mosolyogni, a vicsorgó Sault visszagyömöszölni. Meddig még vajon?

Bár ki tudja: lehetséges, hogy egyre kevesebbeket érdekelnek a mélyben még mindig Sault hordozó ál-Pálok. Lehetséges, hogy azoknak van igazuk, akik letértek a damaszkuszi útról, akik bevetették magukat az erdőbe és csak nagy sokára, csillogó ábrázattal bújtak elő. Lehetséges, hogy régi, ósdi hagyomány a damaszkuszi utat végigjárni. A stációkat sorra venni. Lehetséges, hogy nem eurokonform megtérni?

Ha körülnézünk, minden erre vall. Üres a damaszkuszi út. A nagy megtérők meggondolták magukat. Szépen, csendben, észrevétlenül akarnak Pállá változni. Hová lettek az egykori lovasok? Mi történt valójában? A régi tolongók másfelé vették útjukat. Arcuk árnyékban, hátuk mögött dereng még valami az egykori, rémisztő fényességből.

Csak ne borítaná annyi levedlett, szikkadó kígyóbőr ezt a Damaszkuszba vezető utat.

Minden vélemény számít!