Moliére és két liberális balhorog

Új Ember, 2002. november 10.

Moliére és két liberális balhorog

Utazásra hívom a tisztelt Olvasót. Hosszú esztendőket, nagy távolságokat fogunk bejárni. Közben zenéről, imádságról, színházról elmélkedünk. Ne is vesztegessük az időt.

1664-ben járunk. Párizsban, XIV. Lajos udvarában Tartuffe címmel bemutatnak egy kíméletlen vígjátékot. Moliére darabja az álszentséget és a bigott elvakultságot gúnyolja, ennek megfelelően az álszentek és a bigott elvakultak később be is tiltják.

Nagyot ugrunk. 1995 márciusában, a római Szent Péter téren vagyunk, ahol II. János Pál pápa mutat be szentmisét. Az ünnepélyes szertartáson a Szentatya és a több tízezres hívősereg énekelve imádkozza a miatyánkot.

Néhány évet újra átlépünk. A nagy jubileumra készülődve, 1999-ben néhány olasz zenésznek eszébe jut: az egyház három éven át készült Krisztus születésének kétezredik évfordulójára. Könyvek és kiállítások mellett modern zenei emléket is kellene állítani ennek a történelmi eseménynek. Arról nem is beszélve, hogy a zene a nem hívők felé is utat nyithatna. S kiadnak egy CD-t, amelyen a Szentatya szavai hallhatóak, különböző nyelveken, különböző esztendőkből, s a kiváló érzékkel megáldott muzsikusok „alázenélnek” a mondott szövegnek. A csodálatosan egységes, gyönyörű dallamokkal és megrendítő beszédrészletekkel zsúfolt CD e sorok írójának egyik legbecsesebb kincse; az Abbá Pater címet viseli. Az egész korongból sugárzik: hiteles, elkötelezett, valóban szent atya szolgálja ma az egyházat. Ennek a zenei anyagnak talán csúcspontja a Szent Péter téri hangfelvétel 1995-ből, amelyen a Szentatya a miatyánkot énekli – s tízezrek imádkoznak vele.

Utazzunk tovább! Egyre közeledünk: már Budapesten, a Petőfi Sándor utcában járunk. A nagy jubileum esztendejében, 2000. november 9-én este a Katona József Színházban elalszanak a nézőtéri lámpák, kezdetét veszi az előadás, Moliére Tartuffe-ének bemutatója. Két évvel később, 2002. október 27-ének estéjén mi is helyet foglalunk a nézők között, a színpadon pedig ismét ama bizonyos darab elevenedik meg, két részben, Vas István fordításában, Zsámbéki Gábor rendezésében.

A Katona jelenleg futó darabjai között a Tartuffe jó eséllyel pályázik a biztos sereghajtó pozíciójára, de ettől még akár őszinte, szép előadást is láthatnánk.

Minden különösebb gond nélkül jutunk el az első felvonás végéig. Tartuffe is színre lép, látjuk, hogy a mérhetetlen képmutatás, álszentség mit művelhet a hiszékeny lélekkel: a házigazda Orgon még saját családját is tönkreteszi, hogy Tartuffe kedvére tegyen. Végül minden vagyonát a csalóra hagyja, aki szenteskedve, szemforgatva Isten akaratát emlegeti – és elfogadja a hatalmas örökséget.

S abban a pillanatban, amikor kihunynak a fények, megszólal a felvonást lezáró zene: a Szentatya a miatyánkot énekli, 1995-ben, a Szent Péter téren. E sorok írója úgy érzi, mintha jól irányzott ütést mértek volna a gyomorszájára: első liberális balhorog. Egyenlőségjel került a képmutatás és az egyház, az álszentség és a Szentatya közé. A nézőtér felnevet, e sorok írója felszisszen. Szünet.

A második felvonás kezdetén, amikor kivilágosodik a színpad, Tartuffe már megbecsült lakója a háznak, dúsan terített asztalnál lakmározik. S szól a zene: a folyamatosság jegyében a Szentatya a miatyánkot énekli. Az előbbi ütés tovább sajog.

Így érünk el a darab végéhez, ahol az álszent kapzsiság lelepleződik, Orgon pedig rádöbben, hogy hiszékenységében hová jutott: családját elidegenítette, vagyonát elvesztette, még házát is el akarják adni a feje fölül. Elkeseredésében úgy érzi, minden áhítatos ember: alávaló csaló; minden hívő: képmutató; minden szelíd: élvhajhász és szemforgató. Józan sógora azonban lehűti indulatát: attól még, hogy egy valakiben csalódott, ne átkozza az egész emberiséget; attól még, hogy egy valaki becsapta, ne gondolja, hogy mindenki álszent. Legalábbis ez történik a darab eredeti változatában. De nem a Katonában.

Ott ugyanis ez a sógori monológ valamiért hiányzik. A nyegle rokon ugyan motyog valamit, de leginkább szotyola köpködésébe fojtja szavait. Egyetlen világosan kivehető mondat hangzik el: „amikor külföldre érkezel, ne érintsd ajkaddal a reptér betonját, mert a kifutópályát nem Isten alkotta” – ezt azonban nem Moliére írta, az bizonyos. Második liberális balhorog – de ez már saját magára is visszaüt: az előadás, amely minden igyekezetével el akarja ítélni Tartuffe-öt, így válik maga is képmutatóvá.

Mert aki kinevet, gúnyol mindent és mindenkit, ami és aki hiteles, az valami nagy-nagy hiányt igyekszik elleplezni. Nem tud mit kezdeni mindazzal, ami szent, ami tiszteletre méltó. Méltatlan hozzá. Ha besározza, a saját piszkossága nem tűnik fel annyira. Ha még ki is neveti, fölébe kerekedhet. Rajta hát!

Az elmúlt években gúny érte a koronát, Szent István ereklyéjét, a Millenniumot, a magyarságot. Az őszinte megrendülés ügyes színjátéknak minősült. A tisztelet lenézendő ósdiságnak. És a kórus ajkán zúg a nevetés, nevetés, vég nélkül.

„Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” – mondja Gogol.

Nekem mégis inkább sírni lenne kedvem.

Minden vélemény számít!