Géza, téged keresnek!

Új Ember, 2002. január 6.

Géza, téged keresnek!

A fenti mondatban tulajdonképpen nincs semmi meglepő. Az ember egy ilyen mondat hallatán rögtön tudja, hogy Gézát nagy valószínűséggel telefonon keresik. Géza felveszi, beszél az illetővel és kész. Mi ebben a különös?

Hogy mégis ezzel a mondattal indul a cikk, annak más oka van. Mert a megnyilatkozás elhangozhat irodában, otthon, üzletben, sőt – a mobilkorszak idején – még akár a strandon is. Illetve, hogy az aktuális évszakhoz és hőmérsékleti viszonyokhoz is igazodjunk: akár a jégpályán is. A minap azonban egészen máshol hangzott el.

Nem akarom sokáig csigázni a tisztelt Olvasó kíváncsiságát, elárulom: olyan helyen hangzott el a felszólítás, ahol álmomban sem gondoltam volna. Akik ismerik a főváros legfelkapottabb hajléktalanalvó-helyeit, azok bizonyára azt is tudják, hogy a Deák tér metróaluljáróinak egyik-másik telefonfülkéje milyen magától értetődően nyújt éjszakai szállást fedél nélküli honfitársaink számára. Végtére is melegebb van, mint odakint, az eső, hó sem esik be, a szűk, egy-másfél ember szélességű fülke pedig kiváló lehetőséget nyújt, hogy egy-két ember bevackolja magát, körülpárnázzák magukat az üvegfal mentén, és a kinti világgal, a vásárlás és utazás közben tülekedő tömeggel mit sem törődve éljék, illetve feküdjék világukat.

A közöny egyébként kölcsönös: többnyire már a tömeg sem törődik a telefonfülkékben alvókkal. Különben is, rendeltetésszerűen egyre kevesebben használják a fülkéket: a legtöbben mobiltelefonjukról, futás közben intézik legfontosabb hívásaikat.

Történt tehát egy hideg, latyakos délután, hogy az egyik fülkében alvó pár fölött megcsörrent a visszahívható, kártyás telefon. A páros hölgytagja felült és magától értetődő természetességgel nyúlt a kagyló után, belehallózott. – Igen, adom – mondta, és nem épp szeretetteljes fizikai ráhatással noszogatta éberségre párját: – Géza, téged keresnek!

Már a telefon csörgésére is egy pillanatnyi döbbent csönd telepedett az aluljáróra. Az egyébként rohanó, oda sem figyelő emberek megálltak, és kíváncsian várták a folytatást: felveszi? nem veszi? mi lesz? Amikor a nő leemelte a kagylót, többen összekuncogtak. Ilyet még nem láttunk. Egymásra néztünk, nem is akartuk palástolni mosolygásunkat.

Amikor azonban elhangzott az ominózus felszólítás, kirobbant a hangos nevetés. Géza nagy nehezen előmászott a pokrócok, télikabátok többrétegű rejtekéből, borostás, borízű nyögéssel kísérve nehézkes mozdulatait. Átvette a kagylót. A körülállók ekkor már hahotáztak. Én is nevettem – és nagyon szégyelltem magam.

Azon töprengtem, vajon embernek, jogokkal és kötelességekkel rendelkező személyiségnek tekintjük-e a hajléktalanokat? Vagy már nem is vesszük őket emberszámba? A megszokott látványba belefásulva megyünk el mellettük, puszta tereptárgyként kerülgetve őket? Lám, ezek szerint mégiscsak van valaki, aki számon tartja, Géza melyik telefonfülkében „lakik”, sőt olykor fel is tárcsázza.

Persze, elismerem, furcsa helyzet – számomra is furcsa volt -, de a felharsanó kacagásban én megvetést, cirkuszi jókedvet; kiállítási tárgynak, szórakoztató műsornak szóló tetszésnyilvánítást éreztem.

Géza hamarosan letette a telefont, a tömeg pedig szétoszlott. Ki-ki ment a dolgára, futott az irodába, üzletbe, bevásárlóközpontba, piacra, haza, ki tudja még, merrefelé. És biztos vagyok abban, hogy mindegyikük telefonált még aznap. Beszélt a gyermekével, házastársával, szüleivel, főnökével, barátjával, menyasszonyával, ki tudja még, ki mindenkivel. De vajon hány embernek jutott eszébe a délelőtti, aluljárói telefonhívás? És vajon hányan gondoltak csak egyetlen pillanatra is arra, hogy talán még sincs ez így rendjén? És vajon hányan sóhajtottak rosszallóan: ha dolgoznának, nem kéne így élniük…

A hajléktalan páros nem dolgozott, de hogy élelmes volt, az biztos. A saját helyzetük ismeretében, saját pillanatnyi lehetőségeiket számba véve a lehető legtöbbet érték el. Hiszen gondoljunk csak bele: összkomfortos, telefonos „lakás” tulajdonosaiként vészelték át a telet. Kívánom Gézáéknak, hogy ennél tovább is jussanak.

Minden vélemény számít!