Április elseje: kinek a napja?

Új Ember, 2001. április 1.

Április elseje: kinek a napja?

Reggel fél hatkor berreg a telefon. – Akkor vihetjük a szekrényt? – reccsen rám a rekedt, kezeslábasba öltözött férfihang. – Tessék? Milyen szekrényt? – próbálok felocsúdni. – Uram, ma még tizenkét fuvarom van, ne szórakozzon velem. Öt perc múlva odaérünk. Aláírja a papírt, kifizeti a maradék nyolcvanezret, és már ott sem vagyunk. – Megfeledkeztem volna valamiről? – rettenek meg. – Én nem rendeltem szekrényt… – magyarázom félálomban. – Ne vicceljen, most fordulunk be a sarkon – és mondja a címemet. – Mára beszéltük meg. Nézze csak meg a naptárát, milyen nap van ma? – kezd türelmetlenné válni. – Milyen nap… milyen is… – kotorászom a noteszem után – vasárnap, igen… ma kirándulni mennénk, arra emlékszem, de hogy szekrény… – Na? Látja már, hányadika van? – adja meg a kegyelemdöfést. – Hogy hányadika? – lapozok a megfelelő helyre. – Elseje. Április elseje…

– Na ugye – s a reszelős hang hirtelen ismerőssé válik. A vonal túlsó végén nevetés harsan: – Beugrottál, apafej! Készülj a kirándulásra; viszek magnót is, meghallgathatod magad… nagyot alakítottál! – s kattan a telefon. Kimerülten roskadok le. Április elseje… ó, én… szekrény nagyságú kőtömb gördül le a mellemről…

Szent György havának első napja a bolondok, bolondozók és másokat bolonddá tevők ünnepe. Nem új divat az ugratás: régen is szokás volt a gyerekeket boltba küldeni szúnyogzsírért, esernyőmagért, trombitahúrért vagy hegedűbillentyűért. Ma pedig: van iskola, ahol a diákok tanárrá, a tanárok pedig diákká alakulnak; máshol elárasztják az utcákat a kifestett, rikító ruhába öltözött emberek.

Miközben azonban arra készülünk, hogy minél agyafúrtabb módon tréfáljuk meg ismerőseinket; vagy éppen bosszankodunk, hogy megint túljártak az eszünkön; esetleg megfogadjuk, hogy jövőre már tényleg mi fogunk csapdát állítani másoknak, gondoljunk egy pillanatra a bolondság másik, mindannyiunkat személyesen érintő fajtájára.

Hogyan is mondja Szent Pál? Miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége. (1Kor 1,22-24)

Igen, a kereszténység a világ szemében bolondság, őrültség, ostobaság: ezt az ókori Rómában s később a századok során is sokan megállapították. Hiszen épeszű dolog örömmel meghalni a cirkusz porondján? Értelmes ember-e az, aki betartja a szabályokat, ha azok kikerülésével sok pénzt kereshet? Aki megtartóztatja magát, amikor az élvezetek habzsolása sokkal kellemesebb? Aki megőrzi tisztaságát, míg mások a szennyesükkel kérkednek? Vajon épeszű dolog-e hordozni a keresztet, amit mindenki eldobni igyekszik?

Valóban, sokan bolondnak néznek bennünket, ha kiállunk hitünk, meggyőződésünk mellett. De van-e bátorságunk bolondnak tűnni, vagy szégyenérzetünk miatt inkább beállunk az „épeszűek” közé?

A hiteles kereszténység e világ bölcsei szemében nem más, mint őrültek menetelése a történelmen át. Olyanoké, akik a nehéz, fáradságos utat választják, amikor létezik kényelmes, párnázott utazás is; akik rá mernek hagyatkozni Isten „bolondságára” és „gyengeségére”.

Krisztus az emberek szemében szánni való őrültté lett, hogy megmutassa számunkra az egyetlen épeszű utat. Választanunk kell: az édes iga bölcsességét, melyért mások bolondnak néznek; vagy a mások szemében bölcs utat, amelyről tudjuk, hogy rossz irányba visz.

A valódi kérdést önmagunknak kell feltennünk: bölcs „bolondok” vagy bolond „bölcsek” lennénk-e inkább? És ez nem áprilisi tréfa.

Minden vélemény számít!