A felnőttek és az angyalok

2005. december 28.

A felnőttek és az angyalok

Persze a szívem mélyén akkor már sejtettem, hogy mi a valóság. Mégis: minden erőmmel küzdöttem a józan ész ellen. Tudtam, de nem akartam tudni. Értettem, de nem akartam érteni. Nőttem, de nem akartam felnőni. Inkább elfordítottam a fejem.

Általános iskolás lehettem. Visszamenekültem volna a mesék világába: mint amikor szép álomból ébredtem, és egy darabig csukva tartottam még a szemem – hátha visszaalszom, hátha folytatódik.

Csukva tartottam a szemem akkor is, amikor éjjel a Mikulás motozására ébredtem. Nem kukucskáltam, nem kíváncsiskodtam. Segítettem a szép mese beteljesülését. Eljátszottam, hogy elhiszem. Hosszan lélegeztem, közreműködtem a csodában. Nem tudom, szüleim tudták-e, vagy csak sejtették, hogy a régi ártatlanság már odalett. Én akartam leginkább megőrizni a maradékait. Benne volt ebben persze az is, hogy az ő örömüket sem akartam elrontani: féltem őket leleplezni, mert féltem, hogy szomorúságot okozok. Leginkább mégis attól féltem, hogy valami végérvényesen elmúlik – bennem, körülöttem.

Persze a szívem mélyén már régen tudtam, hogy mi a valóság. Mégis: soha nem kutattam a szekrénybe rejtett karácsonyi ajándékok után. Soha nem lestem meg az erkélyen várakozó fenyőfát. Tapintatosan elfordítottam a fejem, amikor megpillantottam a kezdetben féltve őrzött, aztán már csak ímmel-ámmal takargatott titok egy-egy óvatlan csillanását. Azt akartam, hogy csak a legfontosabb, legszentebb pillanatban lássam meg; hogy tartogassam a meglepetést; hogy várakozzam a csodára. Mert tudtam: a felnőttek világa a valóság. De éreztem: a Mikulás, a Jézuska és az angyalok ennél sokkal mélyebb igazság.

Ekkor történhetett, hogy egy decemberi hétvégén osztálytársammal találkoztam az utcán. Édesanyjával jöttek. – Mama, elmondhatom? – kérdezte a fiú, anyja pedig elnézőn bólintott. Soha nem felejtem el azt a biccentést. És a fiú elmondta. – Én már tudom, hogy nem a Mikulás hozza az ajándékokat. Karácsonykor sem az angyalok. Nincsenek is angyalok. A szülők csinálják az egészet.

Valami belém facsart. Hirtelen szólni sem tudtam. – Én is tudom. Régen tudom már – nyögtem fölényeskedve, és menekülőre fogtam a dolgot. Futottam, amíg szusszal bírtam. A parkban egy padra roskadtam, és csorgott a könnyem. Sirattam az angyalokat. Sirattam a csodateremtő cinkosságot. Sirattam a gyermekkoromat. Akkor azt hittem: mindennek vége. Azt hittem, végképp felnőtt lettem, hiszen bizonyossá vált: nincsenek angyalok.

Azóta eltelt húsz év. Született két gyermekem – és egészen másképp látom. Mert a valóság tényleg az, hogy a szülők csinálják. De az igazság az, hogy nem az egészet. De még mennyire nem az egészet!

Mert angyalok igenis léteznek. Jézus pedig nagyon szeret minket. A gyermek ezt pontosan tudja. És milyen sok időnek kell eltelnie, míg felnőttként újra megtanulja! Míg gyermekei arcában újra megpillantja gyermeki önmagát, és észreveszi az őt körülvevő, feltétlen és ingyenes szeretetet.

A szülők a valóság, Jézus és az angyalok pedig az igazság. Ilyen egyszerű az egész. Ilyen egyszerű az igazság. A gyerekek, a felnőttek és a szeretet legmélyebb igazsága.

Minden vélemény számít!