Találkozás – rendhagyó kép-írás

2005. április 8.

Találkozás – rendhagyó kép-írás

A kedves Olvasó megszokhatta, hogy minden második csütörtökön egy apa ír a gyermekeiről ezen az oldalon. Ez a hét kivétel. Ezen a héten, s különösen ezen a pénteken mindannyian búcsúzunk. S ha búcsúzunk, emlékezünk. Istennek legyen hála: van mire emlékeznünk.

– Téged szólítottak! – bökött oldalba a feleségem. Kicsit elbambultam az utóbbi percekben, és csak akkor, a nevem elhangzásakor kaptam fel a fejem. Igen, amikor egy olasz akcentussal angolul beszélő püspök nekiveselkedik a Gérgo Szuvégész kimondásának, az maradandó élményt jelent.

Kétezer augusztusában történt. Alig két hónapja voltunk házasok, s alig öt napja voltunk Rómában. Jubileumi év, jubileumi világtalálkozó az ifjúság számára. S nem is akárhol voltunk: az úgynevezett Fórum tagjai között. Ez a nagyjából háromszáz fős csoport – amelybe minden, a világtalálkozón résztvevő ország delegált egy-két tagot – részesült abban az örömben, hogy a találkozó eseményein a pápa közvetlen közelében lehetett. Éppen a világtalálkozó megnyitására készülődtünk, indultunk a Szent Péter térre.

– Téged szólítottak! – mondta tehát a feleségem, és tagja lettem egy egészen szűk csoportnak. Valami feladatot szántak nekünk az esti közös ünnepen.

A bazilika előtti emelvényen foglaltunk helyet. Beláttuk a hatalmas oszlopkaréjt, a hullámzó tömeget. Vártunk. Énekelve, örömmel, izgatottan.

S a tér bejárata felől egyszer csak ujjongás, taps, tovaterjedő zsibongás hallatszott. A Lateráni Bazilikából megérkezett II. János Pál pápa. Üvegborítású autójával végiggurult a sorok között, s hosszú kanyargás végén az emelvényhez ért.

Bottal járt már, hajlott válla közül azonban eleven, csillogó tekintettel nézett végig rajtunk. Olaszul szólt, mégis a mi nyelvünkön beszélt. Már nem emlékszem, talán spanyol lánnyal térdeltünk elé. Átvenni a tüzet: az ifjúságnak szánt, a fiataloknak továbbadott, a ránk bízott lángot.

A nagy jubileum esztendeje számunkra nem csak az ezredforduló történelmi határpontját jelentette. Azt is. S nem csak az ezeresztendős Magyarországot jelentette. Azt is. De saját, személyes életünkben is fordulatot hozott: abban az esztendőben kötöttünk házasságot. Ez az összetett élmény, ez a hármasság – ezredforduló, magyar millennium, egy új család létrejötte – tette szinte felfoghatatlanul gazdaggá az egyébként is felejthetetlen pillanatot. Átvenni a küldetést jelképező tüzet a harmadik évezred küszöbén; átvenni a küldetést jelképező tüzet az ezer évvel korábban István királynak koronát küldő pápa mai utódjától; átvenni a küldetést jelképező tüzet és arra gondolni: saját családunk számára hivatást és küldetést egyaránt ad ez a pillanat. Hivatást az elköteleződésre, küldetést az öröm és a remény továbbadására.

II. János Pál pápa azonban nem csak átadta a tüzet. Meg is sokszorozta. Elsősorban saját magában. Amit az alatt a néhány nap alatt láttunk, megdöbbentő és megható volt. Emlékszem: az utolsó nap előestéjén, a Róma melletti, Tor Vergatának nevezett hatalmas területen, ahol kétmillió fiatal gyűlt össze közös virrasztásra, törökülésben kuporogtunk körülötte. Amikor megérkezett, az egyik lány szinte elé esett, hogy lefényképezhesse. Felemelte a botját, játékosan megfenyegette, majd mosolyogva lépdelt tovább. Beszéde közben újra és újra felhangzott a tömegből a szűnni nem akaró skandálás: „John Paul Two – we love you! John Paul Two – we love you!” Felpillantott: „John Paul Two also loves you!” Ováció tört ki, ő pedig így folytatta a beszédét: „Ne aggódjatok, már nincs sok hátra belőle!” Nevetett. Énekelt. És velünk együtt lengette a karját.

Pedig tudtuk: súlyos beteg volt már akkor is. De a fiatalok között ő is megfiatalodott. Mosolyogva, derűsen hordozta a keresztjét. Mindvégig hordozta. Hiszen Ura, akitől hivatását és megbízatását kapta, ugyanígy tett kétezer esztendővel ezelőtt. Gúnyolták őt is, akárcsak Mesterét: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” Hányszor hallottuk: „Miért nem vonul vissza?” „Miért nem mond le?” „Mi szükség van erre?”

Nem tehette meg. Ha komolyan gondolta krisztusi küldetését, nem szállhatott le a keresztről. Őrültség? Lehet. De Krisztus kereszthalála talán nem volt őrültség? „Ha Krisztus hordozta, nekem is hordoznom kell” – mondta utolsó napjaiban. Totus Tuus – egészen a Tiéd.

Krisztushoz és emberségéhez méltó életet élt. S úgy is halt meg. Szívében mindvégig lángolt a tűz, amelyet a nagy jubileumon ránk bízott, s amely a testében lassacskán kihunyt. Haldoklása estéjén ezt a tüzet tükrözte vissza az a milliónyi gyertya, amely beragyogta Rómát, a Szent Péter teret, a kontinenseket.

Búcsúzunk. És imádkozunk. Őérte, és – hiszem – Ővele. Ha nehéz, ha fáj még, Ő maga segít.

Minden vélemény számít!