A szeretet szegényei

2004. május

A szeretet szegényei

A drog árnyékában egy meg nem valósult cukrászdáról, egy megvalósult alapítványról és a gyerekek „megtalpalásáról”

Tanárnak tanult. Irodalomtörténésznek készült. Folyóirat-szerkesztő szeretett volna lenni. Másképp alakult: Kály-Kullai Károly éppen húsz esztendeje foglalkozik szenvedélybetegekkel. Hogyan került kapcsolatba velük? – kérdeztem a Sziget Droginformációs Alapítvány vezetőjét.

1984-ben egy egészségkultúra-kutatás kapcsán interjúkat készítettem, s némelyik mélyebbre vezetett, mint vártam. Az interjúalanyaim kerestek fel először segítségért. Bár ilyen irányú végzettségem nem volt, elkezdtem a kérdéseikre válaszokat adni. Megdöbbentő élmény volt számomra: ha van két-három szenvedélybeteg, akik hitelesnek tartanak, akkor elviszik a híredet. Kialakult egy hatfős csoport, akikkel rendszeresen találkoztunk.

A valódi segítséghez mindenekelőtt hallgatni és meghallgatni kell tudni…

Volt egy szklerózis multiplexben szenvedő nagynéném. A két évtized alatt, míg felnőttem, az ő állapota folyamatosan rosszabbodott. Arról álmodoztunk, hogy egyszer közös cukrászdát nyitunk. Sokat voltunk együtt, és megtanultunk szavak nélkül beszélgetni, hiszen ő olykor meg sem tudott szólalni. Talán ott tanultam meg a másikra való teljes ráhangolódást.

A gyerekkori álmaiból csak a cukrászda nem valósult meg?

Szinte semmi sem úgy alakult, mint ahogy elképzeltem. Tanárként végeztem, irodalomtörténész szerettem volna lenni… szerkesztő… de nem tudtam otthagyni a drogosokat.

Ennyire vonzó volt az a hatfős csoport?

A kezdeményezésből 1987-re kinőtt Magyarország első, úgynevezett „alacsony küszöbű” intézménye, a Sziget Klub. Anonim tanácsadással szolgáltunk a közvetlenül vagy közvetve érintetteknek.

Még mindig szakképesítés nélkül?

Akkor már elvégeztem egy narkológiai és egy mentálhigiénés posztgraduális képzést. 1992-ben létrehoztuk a Sziget Ifjúsági Segítő Szolgálatot, 1996-ban pedig életre kelt a Sziget Droginformációs Alapítvány.

Mivel foglalkoznak?

Csak fel tudjam sorolni… Két önsegítő csoport fogja össze a szülőket, hozzátartozókat, illetve az anonim drogosokat. Évente kiadjuk a Droginfó című kötetet, mely alcíme szerint a drogproblémákat felvállaló intézmények, társadalmi szervezetek, csoportok információs tára. Bibliográfiát, filmográfiát is közlünk. Tanároknak, segítőknek szervezünk továbbképzést. A pedagógusok sokszor nem tudják, hogy rengeteg eszköz van a kezükben. Ennek felismerésében próbálunk segíteni. És végül: 2000-ben iskolások számára berendeztünk egy kamion-utánfutót, amelynek hivatása, hogy az iskolák órarendjébe illeszkedve, élményközpontú alkalmakon tanítsa meg a gyerekeket igent mondani az életre, az egészségre. A program jelképes házigazdája Harold, a zsiráf, ezért a gyerekek többnyire „zsiráfos buszként” emlegetik.

Visszatérve a drogosokra: mi a segítői szerep lényege?

Alá-fölé rendeltség helyett tükörnek lenni. A kliens saját erőit kell aktivizálnunk, hogy elindulhasson benne a változás, hogy eljuthasson a döntésig, amelynek révén absztinenssé válhat.

Absztinenssé vagy gyógyulttá?

Tudom, kegyetlenül hangzik, de nincs gyógyult szenvedélybeteg. Csak absztinens van. A cél a tünetmentessé válás.

Vannak, akik műsort csinálnak a gyógyításból. Számít-e, hogy milyen úton jut el a kliens az önismeretre?

Az igazi kérdés mindig az, hogy tudunk-e valami személyeset ajánlani. Nehezen tudom elfogadni azt a fajta segítést, amelynek során függőséget alakít ki a segítő.

Létezik-e könnyű és kemény drog? Van-e lényegi különbség?

A dohánytól az alkoholon át a heroinig alapjaiban egyik szenvedélykeltő szer sem különbözik a másiktól: mindegyik csapdahelyzetet alakít ki. A hozzájuk való viszonyulás más. A kormányok felelőssége óriási, mert a közgondolkodás, a drogok használatának gyakorlata is alakítója lehet a drogpolitikának.

Melyek az első kipróbálástól a függőségig vezető út állomásai?

Egy pasztorális kézikönyv szép és igaz megfogalmazása szerint a szenvedélybetegek „a szeretet szegényei”. A drogkarrier elején túlnyomórészt az önismeret, önmaga elfogadásának, szeretetének hiánya, értéknélküliség vagy elhúzódó családi konfliktus áll. Márpedig ahol valami alapvető hiányzik, oda betüremkedhet más. A drog erre nagyon alkalmas, ráadásul sokkal gyorsabban keríti hatalmába az embert, mint az alkohol. Teljes közönyt, értéknélküliséget, beszűkülést alakít ki.

Mégis, mit lehet tenni?

Lehetőséget adni, hogy találkozzanak önmagukkal. Ebből a szempontból fontos a rehabilitáció, ahol a közösséggel való együttélésben esélyt kap arra, hogy elfogadja önmagát. A rendszeres droghasználó ugyanis zárójelbe teszi a személyiségét. Azt, amelynek egyébként bizonyos oldala valamikor megrekedt a fejlődésben.

A halál lehetősége sem rázza fel őket?

A függők tisztában vannak azzal, hogy bármikor meghalhatnak. Ugyanakkor a drogkarrierben a haláltól való félelem mellett mindig ott van a halálvágy, sőt egy harmadik, a halállal való nem törődés is. Még a társak halála sem rendíti meg a függőket.

Minden szülő alapvető kérdése: hogyan tudom megóvni a gyermekemet? Az én kislányom még csak egyéves, de – bevallom – kicsit félve tekintek a jövőbe.

Egyetlen szó a válasz, bár helyesen alkalmazni nagyon nehéz: szeretet. Azt mondják: „akit szeretsz, engedd a saját útjára.”

Ha megkötözöd, elveszted, ha elengeded, megtartod…

Ez művészet. A család manapság nagy veszélyben van. Kétségbeesetten próbáljuk mesterségesen, intézmények létrehozásával pótolni – persze csekély sikerrel. Pedig a megelőzés első lépése a felelős szülővé nevelés.

Ne rémüljünk meg attól, amit a hírekben hallunk. Inkább próbáljuk a legteljesebb mértékben megélni a szeretetet, a családi kapcsolatot. Korábban azt mondtuk: jól meg kell „talpalni” a gyereket. Ez a feladat: minél több „megtalpalt” gyereket útjára engedni. Egyedül ez védelmezheti meg őket. S akkor hátha hatni tudnak a „talpalatlanokra” is…

Minden vélemény számít!