Évente két születésnap

2004. április

Évente két születésnap

Elsősorban azt szeretnénk közvetíteni: örülünk neked és szeretünk.

1997. május tizedikén, Krisztina és Miklós esküvőjén a miséző pap Pinokkió történetét idézte: „Az asztalosmester mindennél jobban szeretett volna gyermeket, s végül földöntúli boldogságot érzett, amikor a faragott bábu életre kelt.” Majd így folytatta: „Nektek nem kell kifaragnotok, csak be kell fogadnotok azokat a gyermekeket, akikkel Isten megajándékoz benneteket.”

A fiatal házaspár sugárzó örömmel nyit ajtót, a konyhában az öthónapos Dorka nézeget érdeklődve. Ahogy leülünk, a kislány hol anyja, hol apja karjában pihen, teljes békességben. Harmónia sugárzik a lakás minden szögletéből. Nem volt azonban egyszerű az út, amely idáig vezetett.

Krisztina és Miklós mindig is nagycsaládról álmodtak; arról beszélgettek, hogy három, négy vagy több gyerekük legyen-e. Aztán teltek az évek, de a várva várt gyermek csak nem akart megérkezni. Szüleik, barátaik azt gondolták, talán a munka, a karrier hátráltatja a család bővülését: Krisztina belgyógyászszakorvos-jelölt, Miklós pedig két gimnáziumban tanít történelmet.

Akkor még csak ők tudták, hogy másról van szó. Házasságkötésük után egy évvel, villámcsapásként érte őket a felismerés: nem lehet gyermekük. „Megpróbáltunk mindent, hiszen úgy gondoltuk, hogy az életünk akkor lehet teljes, ha gyermekük van – mondják. – Valakinek át szeretnénk adni a tapasztalatunkat, a szeretetünket, megosztani vele azt a sok jót és szépet, amit magunk körül látunk.”

A kálvária első szakasza az elfogadás fájdalmain át vezetett. A mai napig sem tudják kimondani, hogy soha nem lesz saját gyermekük. Ahogy Krisztina fogalmaz: „Meg kellett emésztenünk: nem valószínű, hogy lesz. De továbbra is bízunk a csodában.” Ez a reménykedés azonban nem tétlenséget jelent. Az ifjú asszony vetette fel először az örökbefogadás lehetőségét. Miklós sokáig tépelődött: „Nagyon nehéz volt arra gondolni, hogy a gyermek, akit felnevelünk, nem lesz a vérem… Érdekes módon a szüleim hozzáállása jelentette a fordulatot. Kezdetben ők is ellenálltak, de azt is látták, hogy szenvedünk. Édesanyám megismert egy fiatal lányt, aki nem tudta megtartani a gyermekét, s megkérdezte: mi lenne, ha örökbe fogadnánk. Ebből még nem lett semmi, de ez volt az a pillanat, amikor bennem is megváltozott valami.”

Az örökbefogadók megjelölhetik, milyen gyermekre várnak. Miklósék azért fordultak a Bölcső Alapítványhoz, hogy újszülöttet fogadhassanak örökbe. „Sokat gondolkodtunk, hogy sérült gyermeket elvállalnánk-e. De azt hiszem, egy beteg gyerek örökbefogadásához valamilyen pluszhivatás kell. Mi »mindössze« gyermekes családdá szerettünk volna válni.”

Ez is tiszteletreméltó – vetem fel. „Akárcsak gyermeket szülni… – mondja Krisztina. – Szokták mondani, hogy milyen nagyszerű emberek vagyunk, és milyen szerencsés ez a gyerek, hogy hozzánk került. Mi viszont úgy érezzük: mi vagyunk szerencsések, hogy ilyen édes csöppséget nevelhetünk. Ő a mi számunkra ajándék.”

Dorka szülőanyja lemondott a gyermekről. Apjáról csak annyit tudnak, hogy afrikai férfi, aki Magyarországon tanult egy ideig. Az anyának egyetlen kérése volt: tartsák meg a kislány nevét, az Esztert. Így hát hivatalosan Dóra Eszternek hívják, de szülei számára ő egyértelműen Dorka. Mint Krisztina mondja, ez sem véletlen, hiszen a Dóra név jelentése: Isten ajándéka. „Mintha az esküvői prédikáció szavai köszönnének vissza” – teszik hozzá mosolyogva.

Persze nagy kérdés, vajon hogyan lehet sajátként nevelni egy nem saját gyermeket. Krisztina gondolkodás nélkül vágja rá: „Borzasztó könnyen. Onnantól kezdve, hogy a kezembe fogtam ezt a kis gyönyörűséget, nem tudtam máshogy ránézni, csak mint sajátomra. Persze, az ember mindig keresi benne az eredeti szülők vonásait. De mivel állandóan együtt vagyunk, egyre inkább kötődünk egymáshoz, minden reggel már a mi Dorkánk mosolygós arca köszön ránk.”

Kérdésemre, nincs-e bennük félelem attól, hogy Dorka mit hoz a génjeiben, Miklós bólint: „Dehogynem. Láttunk olyan családot, amelyben katolikus szellemben nevelték az örökbefogadott gyermeket, és ő mégis elkallódni látszik.” Krisztina hozzáteszi: „Indokolatlan naivság lenne, ha ezzel nem számolnánk. De nagyon remélem, hogy mindig lesz bennünk elég szeretet és bölcsesség, s úgy tudjuk nevelni, hogy az a javára váljon. Szerencsére családunktól és barátainktól is rengeteg lelki támogatást kapunk. Mindenki úgy segít, ahogy tud, ki keresztszülői elhivatottsággal, ki kisággyal, ki anyatejjel, ki »csupán« szeretettel.”

A gyermekes életforma alapvetően más, mint a gyermektelen. De vajon változtatott-e Dorka érkezése – a napi időbeosztáson kívül – valamit az életeteken? – tudakoltam. Krisztina kiegyensúlyozottságról beszél: „Korábban rengeteg feszültség volt bennünk: lesz-e gyerekünk, mikor lesz, hogyan lesz. Rengeteget kísérleteztünk, orvosi segítséget kértünk. Ez az időszak megterhelte a kapcsolatunkat is, és megterhelő volt lelkileg, fizikailag, anyagilag egyaránt. Ezek a feszültségek Dorka érkeztével nagyrészt eltűntek.”

S hogyan tovább? Vajon mit, mennyit, mikor lehet elmondani a gyermeknek, hogyan lehet beszélni a születéséről, a csecsemőkoráról? Miklós veszi át a szót: „Természetesen meg fogjuk neki mondani az igazságot. Azt a tanácsot kaptuk, hogy még iskoláskora előtt mondjunk el mindent.” Krisztina a nevelési elvekről beszél: „Szeretnénk, ha az örökbefogadás ténye nem valami misztikus, félelmetes, hanem teljesen természetes dolog, az élet velejárója lenne számára. Azt hiszem, a múltról beszélgetve magától értetődően használhatunk efféle kifejezéseket: »amikor először megláttunk a kórházban…«; »amikor megtudtuk, hogy a miénk lehetsz…« Elsősorban azt szeretnénk közvetíteni: örülünk neked és szeretünk.” Miklós elmosolyodik: „Két születésnapot ünneplünk. A valódi születésének napját és azt az öt héttel későbbi napot, amikor hozzánk került. Hiszen a mi számunkra akkor született meg.”

A család jövőjét illetően teljes egyetértésben van a házaspár: „Ha adna a Jóisten saját gyermeket, mi lennénk a legboldogabbak a földön. Egy biztos: vagy így, vagy úgy, de kell hogy legyen Dorkának testvére. Sőt az igazi az lenne, ha sok testvére lehetne.”

Úgy legyen. A beszélgetés végén, Dorka fényképeit nézegetve, én sem kívánhatok mást: így vagy úgy, de minél több családot, mindannyiunk boldogságáért.

Minden vélemény számít!