Dunántúli Harangszó

Dunántúli Harangszó, 2007. december:

Karácsonyi szembesülés

Karácsony táján ellepik a lapok hasábjait a szeretetről, bizalomról, ragaszkodásról, gyermekekről, születésről – és örömről, örömről, örömről szóló írások. Jól is van ez így. Végre a híradóstól sem azt kérdezik, vajon miért van olyan sok rossz hír a médiában… Akad legalább néhány nap az évben, amikor felemelő, szép történetek is beköszönnek a lakásunkba.

De vajon ezek a történetek a lélekbizsergetésen, a megnyugváson, a kellemes olvasáson kívül mennyire lehetnek maradandóak? Mennyire változtatják meg az ünnepet követő mindennapjainkat?

Az ünnep csak akkor ünnep, ha saját magamat megtalálom benne. Amúgy csak külsőség, porhintés, öntetszelgés, pénzköltés. Leginkább ez utóbbi. Mert magam helyett mégiscsak könnyebb a pénzemet küldeni. „Itt vagyok, Uram, engem küldj” – mondták a régiek, és ezekkel a szavakkal jelentkezett a próféta is szolgálatra.  „Itt a pénzem, nesze; átutaljam vagy postán küldjem?” – szól a ma kérdése.

Pedig az ünnep én vagyok. Én – lennék. Akkor születhet meg az ünnep, ha magam is benne vagyok. Karácsonykor épp úgy, mint máskor. Éppen ezért: a következőkben léleksimogató sorok helyett kérdéseket sorolok. Olyan kérdéseket, amelyekkel jól esik, vagy éppen fájdalmas szembesülnöm karácsony közeledtével. A „belülre kerülés” kérdéseit: amelyekre érdemes, talán kell is válaszolnom. Pillanatnyi léleksimogatás helyett – a maradandó örömért.

Semmit sem értek meg karácsony ünnepéből, ha még soha életemben nem kértem bebocsátást senkitől. Akár az otthonába, akár a szívébe, akár az életébe. Milyen válaszokra találtam, amikor bezörgettem?

Nehezen tudok mit kezdeni az ünneppel, ha még sosem voltam elutasító gazda. Ha még senkit nem ebrudaltam ki az otthonomból, a szívemből, az életemből. Sajnos megtettem. De vajon képes vagyok-e bevallani magamnak saját gaz(da)ságomat?

Éreztem-e már olyan határtalan bizakodást, képes voltam-e úgy ráhagyatkozni Isten szeretetére, hogy azt tudtam mondani: fogalmam sincs, mi vár rám, Uram; de hiszem és tudom, hogy Te nem hagysz el engem, bármi történjék is?

Képes vagyok-e örömmel és alázattal fogadni az elképzeléseimmel legkevésbé sem összevágó megoldásokat? Képletesen szólva: zúgolódom-e, ha fűtött ház helyett istállóba kell beköltöznöm?

Értem-e még, mit jelent a hódolat? Képes vagyok-e saját képzelt nagyszerűségemből kilépni időnként, és elismerni a nálam nagyobbat, nagyszerűbbet? Tudok-e önzetlenül dicsérni és őszintén csodálkozni? Képletesen: elismerem-e, hogy a Legfőbb Pásztor előtt kispásztornak lenni is ajándék, és a Király nélkül mit sem ér tenyérnyi saját napkeleti uradalmam?

És végül: vajon az életet szolgálom-e családom körében, barátaimmal találkozva, munkámban, hivatásomban, mindennapjaimban? Szavaim, tetteim bizakodást, továbblépést, útkeresést – képletesen: életet – fakasztanak; vagy a kilátástalanság, a csüggedés, a beletörődés és a lemondás – képletesen: a halál – kultúráját képviselik? Tisztában vagyok-e azzal: döntéseim végső soron mindig élet és halál közötti választást jelentenek?

Mert tényleg keveset értek meg az ünnepből, ha nem gondolom végig a saját életemet – karácsony tükrében. Legalább egyszer. Legalább évente egyszer.

Minden vélemény számít!