20090804 Háló-tábor, konfliktusok

2009. augusztus 4., Háló-tábor,
Sátoraljaújhely

1. Bevezetés

Szép jó napot kívánok, sziasztok, köszönöm a meghívást.

Szeretném elejét venni minden megalapozatlan várakozásnak… Arról van szó, hogy tartok az előítéletektől, és szeretném ezeket elhessegetni…
Az a kérdés feszít, hogy nem vártok-e tőlem többet, mint amennyit adhatok.

32 éves vagyok, feleségem van, gyermekeink vannak.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Családban élek, próbálom a mindennapjaimat az értékrendem szerint élni.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Római katolikus vagyok, és a családommal együtt szeretnénk a hitünket megélni, a mindennapjaink részévé tenni.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Még az is lehet, hogy olykor gondolkodom, és a felmerülő kérdésekre megpróbálok válaszokat találni.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Még az is lehet, hogy ezeket a válaszokat viszonylag logikus rendbe tudom szedni, és viszonylag rendszerezetten el tudom mondani.
Sok ilyen ember van még rajtam kívül.

Egyetlen dolog van, ami miatt én most itt állok: hogy időnként látszom a tévében.
Ez viszont nem az én nagyszerűségemet mutatja; egyszerűen ez a munkám.
De ettől még nem lettem sem idősebb, sem bölcsebb, sem hívőbb, sem házasabb, sem „apább”, sem okosabban gondolkodó, sem jobban válaszoló, sem ügyesebben rendszerező.
Nem lettem méltóbb arra, hogy itt álljak, mint az a sok ember, aki hozzám nagyon hasonló, netán nálam sokkal nagyszerűbb.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy nem vagyok megmondóember. Nem vagyok orákulum. Nem vagyok követendő példa. Csak egy példa vagyok a sok közül.

A hazai közéletben több embert is ismerek, akiket orákulumnak hisznek, és akik magukat is annak gondolják. De attól, hogy valaki a maga szakmájában – legyen az zene, színház, előadóművészet, netán újságírás – jól teszi a dolgát, még nem biztos, hogy mindenben igaza is van. Nekem sincs.

Tehát kérlek Benneteket, ehhez igazítsátok a várakozásotokat, és ehhez igazítsátok az elfogadóképességeteket: nem úgy van, ahogy mondom. Legfeljebb úgy is lehet.

2. Hegyek

Tudom, hogy a hegyek bűvöletében telik ez a néhány nap itt a táborban. Elolvastam a mára rendelt két szentírási szakaszt, és tudom, hogy a konfliktusok állnak a mai nap középpontjában. Én is ennek fényében próbáltam rendszerezni a gondolataimat. Viszont ne várjatok tőlem prédikációt vagy tanítást. Inkább csak kérdéseket tennék fel – saját magamnak és Nektek. Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem legelőször, amikor a szövegeket elolvastam.

2.1. Kármel hegye (1Kir 18)

– Ez a Kármel-hegyi történet bennem játszódik le nap mint nap… ki az Isten? Van-e Isten? Mit akar tőlem az Isten? Szeret-e az Isten? Gondoskodik-e rólam az Isten? Ezek a kérdések újra meg újra felvetődnek bennem.

– Vajon mikor él bennem Illés, mikor a Baal-próféták? Mi fordít meg? Mi változtat? Mikor tudom legyőzni a pogányságot magamban?

– Van-e hitem, mint Illésnek volt? Van-e magabiztosságom, rendíthetetlen bizalmam az Úrban?

– Képes vagyok-e kiállni a hitemért?

– Mikor vagyok Baal-próféta? Mikor vagyok csak azért is makacs, hitetlen, ellenálló? Mikor hitetem el magammal tűzön-vízen át, hogy az a jó út, amelyen én járok? Mikor nem merek vagy nem akarok szembenézni a nyilvánvaló tényekkel, és hajtogatom csak azért is a magam rögeszméit – presztízsből, hiúságból, butaságból?

2.2. Olajfák hegye (Mt 26,36-46)

Jézus személye kapcsán:
– Tudatában vagyok-e annak, hogy mit imádkozom minden nap talán többször is: „legyen meg a te akaratod”?
– Van-e merszem segítséget kérni másoktól?
– Van-e merszem kitárulkozni mások előtt, az érzéseimről beszélni? Nem kiteregetni, hanem őszintén, meghitt beszélgetésben magamról mondani valamit?

Tanítványok kapcsán:
– Képes vagyok-e együtt érezni a másikkal, vagy megragadok a szánakozás, a kutakodás, a kíváncsiság, a kukucskálás szintjén?
– A többi, hátrahagyott tanítványra gondolok: képes vagyok-e nem beleütni az orromat mindenbe? Ki tudok-e maradni valamiből? El tudom-e viselni, ha éppen nem értem például a munkatársak, barátok egymás közti beszélgetését?
– Mennyire fontos számomra a hozzám közel állók vágya, kívánsága? Mennyire vagyok figyelmes? Mennyire tartom észben mások, a szeretteim vágyait?

És így tovább… Jó kis lelkigyakorlat lehetne alaposan végiggondolni, végigelmélkedni ezeket a kérdéseket, alaposan átízlelni a szentírási részek mondatait, szavait.

3. Konfliktusok

Ezek azok a kérdések, amelyek a szentírási részek kapcsán most foglalkoztatnak. Ezek mutatják, hogy hogyan kerülök konfliktusba a hitemmel, saját magammal, meg a körülöttem lévőkkel: családdal, barátokkal. Mert az istenkapcsolatomra és az emberkapcsolataimra kérdeznek rá. És amíg a válaszokat megtalálom, konfliktusokon kell átmennem.

Persze nem holmi csip-csup konfliktusokra gondolok, mert valójában csak a fontos területeken fellépő konfliktusokról érdemes beszélni… Számomra a fontos területek: Isten, a család, és az emberi kapcsolatok. Ez a három terület egymásra épül, összefügg egymással.

A belső mag a hitem, az istenkapcsolatom. E nélkül felborulna az életem.

Erre épül a család – nem elnyomja, ráépül, támaszkodik rá. Család alatt itt most házasságot értek. Nem mondom, hogy hit nélkül nem lehet harmonikus családot építeni, mert létezik ilyen is. De mégis: ki az a vakmerő, aki azt tudja mondani huszon-harminc évesen, hogy csak a saját erejéből, élete végéig kitart amellett az egyetlen ember mellett, bármi történjék is? Hogyan lehetnék ennyire biztos magamban? Csak az Isten kezét fogva tudom ezt kimondani.

És a harmadik: a hitemre és a családomra épülhet a többi kapcsolatom: a barátaim, a munkám. Persze, lehetnek jó barátaim család nélkül is. De kétlem, hogy ugyanazt a meghittséget, azt a biztonságot lennének képesek megadni, amit a házastársam. És azt sem mondom, hogy család nélkül nem lehet jól dolgozni… de békétlen, rossz családdal, magánnyal, rendezetlen viszonyokkal a háttérben… a munka könnyen válhat meneküléssé, az igazi kérdéseket elfojtóvá.

Tehát ez a három terület az, amelyre különösen érdemes figyelni – a konfliktusok kapcsán is.

Azt mondják, hogy minden válság egyben lehetőség is – ezt mostanában sokat halljuk. Lehetőség arra, hogy újragondoljunk, újrakezdjünk valamit. Azt hiszem, ez a konfliktusokra is igaz. Minden konfliktus egyben lehetőség is. Arra, hogy megtaláljam az előrelépés irányát. Az istenkapcsolatom terén, a családi kapcsolataim terén és az egyéb emberkapcsolataim terén. Mert az biztos, hogy előre kell lépnem. Hiszen úgy válhatok egyre hasonlóbbá ahhoz az eszményhez, amelyet az Isten megálmodott rólam.

Nézzük akkor ezt a három területet. Vannak az egyes területeken belül jelentkező konfliktusok, és vannak, amelyek az egyes területek összeütközéséből fakadnak. Ezekből próbálok néhány személyes példát elmondani. Először arról beszélek, hogy milyen konfliktusokat élek meg az egyes területeken, aztán arról, hogy ezek hogyan csapnak össze egymással.

3.1. Hit-konfliktusok

– Nem volt egyszerű megtalálni a saját utamat Istenhez. Csodálva és irigykedve néztem másokat. Volt, aki órákat töltött a kis sámlin elmélkedve; volt, aki minden ételosztásnál az elsők között szolgált; volt, aki nyelveken imádkozott; én pedig azt éreztem, hogy semmire sem vagyok alkalmas… aztán kezembe került egy könyvsorozat a szeretetnyelvekről (Gary Chapman, Egymásra hangolva; Gyerekekre hangolva; Kamaszokra hangolva; Istenre hangolva). és világossá vált, hogy meg kell találnom azt a módot, ahogyan a legőszintébben tudok közeledni Istenhez. És nem használhatok minden módszert egyszerre. Egyet kell használnom, de azt használnom kell.

– Egy másik ilyen problémás terület számomra a gyónás. Nem könnyű. Rávennem sem könnyű magam az elindulásra, meg az sem könnyű, hogy úgy érzem, mindig ugyanazt gyónom – akkor meg minek, akkor fölösleges, akkor talán nem is veszem komolyan, szóval vacak… Aztán egy pap barátom egyszer azt mondta: nem az a lényeg, hogy ugyanazt, hanem hogy meggyónom. Mert ez azt jelenti, hogy még mindig bűnnek tartom. És ez a fontos. Ettől még elindulni a gyóntatófülke felé nem lett egyszerűbb. De egy mozzanat könnyebbé vált.

– És így tovább… ilyen konfliktusokon keresztül alakulok. Remélem, hogy alakulok.

3.2. Család-konfliktusok

– Mindenekelőtt érdemes az „excsaládról” beszélni: vajon hogyan alakul a kapcsolatunk a szüleinkkel? Édesanyámmal mi teljesen más típus vagyunk; más a gondolkodásunk, és ennek a különbözőségnek a házasság nem használ. Hiszen én is alakulok a feleségem hatására, a távolság is nő közöttünk, szóval a különbségek nem csökkennek. Nagy kérdés az, hogyan lehet megőrizni a szeretet légkörét, az elfogadás légkörét, amikor sokasodnak a feszültségek. Hogyan tudunk arra az időre készülni, amikor majd esetleg ő ránk szorul? Hogyan tudunk neki segíteni, hogy ő is készülni tudjon rá? Ezek folyamatosan jelen lévő kérdések, amelyekre folyamatosan keressük a válaszokat.

– A házassággal kapcsolatban mostanában azon gondolkodunk, vajon mit jelent az „egy test, egy lélek”.
Korábban azt hittük: egyre közelebb kerülünk egymáshoz minden szempontból. Egyre több minden lesz, ami mindkettőnket érdekel, egyre több mindent tudunk közösen csinálni, hasonul az érdeklődési körünk…
Ehhez képest kiderült, hogy ez nem így van. Illetve nem csak így van. Mert a számos közeledés mellett vannak olyan pontok, amelyeknél inkább távolodást élünk meg.
El kell fogadnunk, hogy bár nagyon jó lenne például az olvasmányélményeinkről beszélgetni, nem ugyanazt olvassuk.
El kell fogadnunk, hogy az évek során nem válik azonossá a szeretetnyelvünk.

(És akkor pici kitérő. Másodszor hozom példaként a szeretetnyelveket és a Chapman-könyveket. Szerinte minden ember számára létezik egy elsődleges mód, elsődleges csatorna, ahogyan, amelyen a szeretetét ki tudja fejezni, és ahogyan a másoktól kapott szeretetet be tudja fogadni, meg tudja élni. Öt ilyen alapvető csatorna létezik: a testi érintés, az ajándékozás, a másiknak tett szívesség, az elismerő szavak, és az együtt töltött minőségi idő. Nagyon egyszerűen fogalmazva, ha az én lányomnak a minőségi idő az alapvető szeretetnyelve, akkor vehetem neki tonnaszám az ajándékokat; ha nem ülök le vele beszélgetni, ha nem válaszolok a kérdéseire, nem fogja érezni, hogy szeretem őt. Ez a házasságban is így van.)

A feleségemnek például nagy szüksége van arra, hogy sokat beszélgessünk, sok időt töltsünk együtt. Én szótlanabb vagyok, kevesebbet mondok magamtól – neki kell kihúznia belőlem. Az évek során tanuljuk egymást, de ettől még az alapvető nyelvünk nem változik. Az egy test-egy lélek erre a viszonyra nem úgy érvényes.

Mondok más példát. Nagymama szívesen vigyáz az unokáira. Feladatának is tartja – ezért mi roppant hálásak vagyunk neki. Nagypapa inkább szereti, ha békén hagyják. Hadd olvassa otthon az újságját, és hagyják nyugton. Ilyenkor két lehetőség van. Az egyik, hogy Nagymama kiugratja Nagypapát a fotelből, és erőnek erejével ráveszi, hogy menjen vele unokázni. A másik, hogy Nagypapa otthon olvas, Nagymama meg unokázik. Csakhogy akkor nincsenek együtt, és párhuzamosan, egymás mellett, de nem együtt élik az életüket.

Szóval az egy test-egy lélek nagy kérdés számunkra mostanában. Mert a háztartásban, a gyereknevelésben, a családtervezésben érezzük azt, hogy egy test-egy lélek vagyunk, és közeledünk egymáshoz. Hiszen ami az egyikünkkel történik, az történik a másikunkkal is. De az érdeklődési körünkben, a gondolatainkat foglalkoztató témákban, a vágyainkban (moziba menjünk vagy csak egy padra üljünk le) sokszor szétmozgást érzünk. Ott sokszor nem vagyunk egy test-egy lélek. És azt hiszem, hogy egymás megerőszakolása lenne, ha ezekben megpróbálnánk egymást hajlítani. De ezek is nyitott kérdések ma még. Talán azok is maradnak.

– A család-ügyekből persze nem lehet kihagyni a gyerekek kérdését. Vannak konfliktusok, amelyek a gyerekek és a szülők között feszülnek. az alapvető kérdések, amelyek ezzel kapcsolatban foglalkoztatnak: vajon felül tudok-e emelkedni a saját indulataimon? vajon tudok-e én lenni a felnőtt, az okos, a megfontolt? vajon tudok-e uralkodni az érzelmeimen?

Aztán vajon van-e energiám felismerni, hogy melyik lurkónak milyen szeretetnyelv-csatornán tudok üzenni?
Ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy döbbenetes példát: Borkáról egy-két éves korában még nem derült ki, hogy a szavak számára mennyire fontosak. De azt vettük észre, hogy a kiságyában egyre több plüssállatot gyűjtött össze. Éreztük, hogy valami nem stimmel, valami hiányzik neki, valamit pótolnia kell a játékállatokkal. És akkor elkezdtük neki többször, sokszor mondani, hogy szeretjük. Addig ezt csak egymásnak mondtuk, a gyerekeknek nem. Szerettük őket így, úgy, de szavakkal nem. Napközben, minden lehető alkalommal elkezdtük neki mondani: ugye tudod, hogy nagyon szeretünk? Furcsa is volt kezdetben, de a hatás mindent felülmúló volt. Azt láttuk, hogy napról napra tűntek el az állatok a kiságyból, egyre többet hajított ki; míg végül egy sem maradt. Megtaláltuk a kulcsot.

Azóta a gyerekeket ilyen szempontból is figyeljük: vajon kinek melyik a domináns szeretetnyelve? Úgy tűnik, Marcinak a minőségi idő (Apa, építsünk együtt markolót!); Annamarinak a testi érintés (minden alkalmat megragad, hogy felkéredzkedjen, és akkor teljes testével hozzánk simul, ott piheg, mint egy verébfióka); Andrisnak… hát, ő még nincs egyéves, úgyhogy róla még nem tudok egyértelműen nyilatkozni…

3.3. Egyéb konfliktusok

– Most csak a barátokkal kapcsolatban beszélek: eddig úgy tapasztaltuk, három nagy konfliktus, azaz három nagy szűrő van a barátságaink életében.
Először megszűri a barátságainkat a házasság, illetve még a komoly együtt járás is. Nehéz a „páratlanokkal” fenntartani a barátságokat, mert teljesen más élethelyzetbe kerülünk. Nem lehetetlen, de nehéz.
Ennél nagyobb szűrő a gyermekek születése. Fenekestül átalakul az értékrend, az életmód, a fontossági sorrend a szempontrendszer, minden. Egy közös program tervezésekor homlokegyenest más szempontokat vesz figyelembe a gyerekes és a gyerektelen.
És később még nehezebb, mert megszűr a gyereknevelés is. Nekünk is van olyan barát házaspárunk, akikkel szívesen találkoznánk gyakran, és nagyon fontos, szép beszélgetések vannak mögöttünk, és remélem, előttünk is, de ahogy a gyerekeiket nevelik, attól a hajunk az égnek áll. Persze lehet, hogy ők csinálják jól, és nekünk nincs igazunk, de mégis a mi hajunk áll az égnek. És ez nehézzé teszi a kapcsolatot. Talán tíz-tizenöt év múlva, ha a gyerekek kirepülnek, újra felvesszük a fonalat…

De ezekben a konfliktusokban is az a dolgunk, hogy felülemelkedjünk, és akkor is megpróbáljuk fenntartani a kapcsolatot.
Mert annyi mindent kaptunk a barátságainktól. A barátságok segítenek abban, hogy ne bolonduljunk meg és ne zárkózzunk a saját rögeszméink közé. A barátságok képesek megerősíteni egy jó döntésben, és képesek új szempontokat adni kétségek idején. A barátságok lelki és szellemi értelemben is életben tartanak.

Eddig tehát az egyes területek egy-egy konfliktusát említettem, következzék egy-egy személyes példa arról, amikor a területek kerülnek szembe egymással.

3.4. Hit-család

– Egy régebbi példa. Kezdetben az anyai rugdosás vitt el a templomba, aztán következtek a közösségek, amelyek beszippantottak – ez viszont a családommal konfliktust teremtett: Mindig csak a közösség, mindig csak a barátaid! Hiába vagyok szent a közösségben, ha közben ördög vagyok a családomban. Akkor semmit nem ér az egész

– És egy mai példa. A mi helyzetünk alapvetően könnyű, hiszen a feleségemmel mindketten komolyan gondoljuk a hitünket, ráadásul ugyanabban a felekezetben küzdünk. Lehet persze ezt másként is csinálni, én is ismerek vallási szempontból vegyes házasságokat, de azért azt hiszem, az egy picit nehezített pálya. Nem rossz pálya, csak némileg nehezebb.

Szóval nekünk könnyű. Egy darabig. Amíg meg nem születnek a gyerekek. Mert azt le kell szögeznem, hogy kisgyerekekkel ha nem is lehetetlen, de némiképp nehéz részt venni egy misén. Ott lenni lehet… részt venni kevésbé. Hiszen a gyerekek folyamatosan lemásznak, felmásznak, leülnek, felállnak, rajzolnak, kérdeznek, összevesznek, kibékülnek… Szóval a légtérben bent vagyunk… de nincs leszállási engedély.

De mivel eldöntöttük, hogy a gyerekeket is visszük misére, és bevonjuk őket az otthoni imaéletünkbe, ennek a döntésnek a következményeit viselnünk kell.

Azt tapasztaltuk, hogy vannak az életünkben a hit szempontjából töltődő időszakok, és vannak konzerv-időszakok, amikor a tartalékokból kell élnünk. Számunkra ilyen töltődő időszak volt a közösségeink korszaka, és ilyen az a néhány óra, amikor most, havonta egyszer találkozunk a házas közösségünkkel.

És azt tapasztaltuk, hogy nagyon meg kell becsülnünk ezeket az időszakokat. Raktároznunk kell, hogy amikor egy miséből jószerivel csak „Az Úr legyen veletek!” és a „Menjetek békével!” mondatokra emlékszünk, akkor is legyen miből táplálkoznunk.

Döntöttünk, a család mellett, a gyerekek mellett döntöttünk, és ezzel egyúttal azt is eldöntöttük, hogy vállaljuk az időnkénti lelki szárazságot, fásultságot, „csak éljük túl” érzést. De ennek ellenére azt hiszem, fontos, hogy így döntöttünk.

3.5. Hit-egyéb

Be kell valljam, hogy erről nem tudok személyes példát mondani. A barátaink hívők, és a munkatársaim, ismerőseim sem néznek ki maguk közül a hitem miatt. Nem kényszerülök olyan helyzetekben jelen lenni, amelyek a hitem ellen dolgoznának.

De tudom, hogy sokan vannak, akik nem ilyen szerencsések. Akik naponta kell hogy megküzdjenek azzal, hogy a meggyőződésük ellenére el kell végezniük valamilyen munkát, vagy olyan munkatársi környezetben kell dolgozniuk, amely próbára teszi vagy provokálja a hitüket.

3.6. Család-egyéb

És másképp nem egyszerű, ha egy édesanya gondolkodik róla, és másképp nem egyszerű, ha egy édesapa gondolkodik róla.

Tekintve, hogy én apa vagyok, kezdem az anyákkal.

Azért, mert szerintem az ő helyzetük sokkal nehezebb. Sokkal nehezebb akkor, ha van bennük ambíció, vágy tanulni, dolgozni, a családon kívül is kihívásokat keresni. Én nagyon büszke vagyok a feleségemre és nagyon hálás vagyok neki, mert képes volt dönteni. Ő gyógypedagógus, nagyon szereti, amit tanult, nagyon szívesen dolgozna és érdeklik, izgatják a feladatok. De amikor Borkát elkezdtük várni, azt mondta, hogy most a család, a gyerekek harmóniája még ennél is fontosabb. És azt mondta, hogy a következő hat-nyolc-tíz, ki tudja hány évig lemond arról, amit tanult, arról, amit szeret, arról, amivel szívesen foglalkozna.

De a vágy azért benne van. És ha találkozik akkori kollégáival, mindig megfogadja, hogy ha ő egyszer oktatási miniszter lesz (nem lesz!), megtiltja a nőknek, hogy harmincéves korukig tanuljanak. Kicsit talibán érzelmű ebből a szempontból. Mindenesetre azt mondja, hogy nagy fájdalom elvégezni egy egyetemet, számos kiegészítő képzést, nagy izgalommal elkezdeni dolgozni, belevetni magát abba, amit szeret, majd utána az egészet egy csapásra, hosszú évekre letenni. Még akkor is, ha ő is tudja, hogy neki is, a családnak is nagy ajándék, hogy így döntött.

És akkor nézzünk engem.

Én törekszem arra, hogy a családom legyen az elsődleges világi hivatásom. Más dönthet másképp is, dönthet úgy, hogy a munkája fontosabb. Én ezt az utat szeretném járni. És ha ez így van, akkor mindent megpróbálok elkövetni annak érdekében, hogy jelen legyek a feleségem és a gyerekek életében. Hogy közös életünk legyen.

De vannak kísértések, amelyek – ha nem vigyázok – komoly konfliktust támaszthatnak – elsősorban bennem, de talán még közöttünk is.

Például kapok egy felkérést: heti egyszer műsort csinálhatnék a helyi rádióban. Igaz, hogy ingyen és bérmentve, de teljesen szabad kezet kapok. Azt csinálok, amit akarok, azt hívom meg, akit én szeretnék. Csak éppen… az egyéb munkától veszi el az időt, amivel mondjuk pénzt is lehet keresni a négy gyerekemhez… meg a családtól…

A mostani életünk egyik visszatérő konfliktusa abból fakad, hogy az én munkám alapvetően két részből áll. Az egyik rész bent, a televízióban zajlik. Híradó, Nap-kelte. A másik rész pedig sokfelé. Kérnek, hogy interjút adjak, cikket írjak, meghívnak rendezvényekre – vagy munkára, konferálni, beszélgetést vezetni; vagy előadást tartani, beszélgetni, műhelyt csinálni.

Ezek között hihetetlenül nehéz egyensúlyozni. Mert a híradós, nap-keltés hajnalok mellé elvállalni egy-egy esti-éjszakai vagy egész napos programot, az azt jelenti, hogy még kevesebbet vagyok a családdal, még kevesebbet segítek a feleségemnek, még többet testálok rá.

Rengeteget gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne ezt jól csinálni. Mindent nyilván nem lehet elvállalni, de mindent nem lehet visszautasítani sem. Azt sem lehet mondani, hogy amiért fizetnek, oda megyek, amiért nem, oda meg nem. Mert akkor hol itt a szolgálat? Hol itt az önzetlenség? Ez kalmárkodás. Azt találtuk ki, kifüggesztünk a konyhában egy huszonöt soros listát. Ez az évi keret. Ennyi meghívást fogadok el, vagyis ennyiszer hagyhatom a gyerekekkel otthon a feleségemet. Ez az első év, úgyhogy a tapasztalatokról még korai beszélni, de az biztos, hogy neki is fontos, hogy tudja: nem parttalan az ide-oda szaladgálásom; és nekem is fontos, mert nem vállalok el mindent ész nélkül.

Van azért némi kibúvó: ha tudunk gyerekőrt szerezni, és együtt, kettesben megyünk a feleségemmel egy-egy programra, az nem számít bele a huszonötbe… látjátok, a leleményes férfi csak kijátssza az éberséget… Most ide Sátoraljaújhelyre például kettesben jöttünk… így ez a nap nem kerül rá a listára…

4. Befejezés

Messze távolodtam a Kármel hegyétől és az Olajfák hegyétől? Talán úgy tűnik. De igazából nem hiszem. Hiszen valójában ugyanarról beszélek folyamatosan: hogyan tudok az életemben Isten mellett dönteni. Vagyis a jó mellett dönteni. Hogyan tudom felismerni, mi az Isten akarata, és hogyan tudom azt valóra váltani. Ezt kereste Illés is. Ezért gyötrődött Jézus is. Az a minimum, hogy az én életemben is ez legyen a döntő kérdés. Végül is az, hogy képes vagyok-e felülemelkedni. Az Istennel kapcsolatos kételyeimen. A családommal kapcsolatos önzésemen. Az egyéb kapcsolataimban meglévő ösztöneimen.

Azt kívánom nektek, hogy a konfliktusaitok termékenyek legyenek. Hogy előrelépést, és mindig feljebb és feljebb emelkedést hozzanak Számotokra.

Köszönöm a türelmeteket.

Minden vélemény számít!