20030405 Püspökszentlászló, Vácz Jenő SJ temetésén

2003. április 5., Püspökszentlászlón,
Vácz Jenő atya temetésén

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a jó Istennek, hogy tíz évvel ezelőtt elvetődtem ide, Püspökszentlászlóra, és megismerkedhettem Jenő atyával. Ennek a találkozásnak a nyomán később évente legalább egyszer, az utóbbi években kétszer-háromszor is hosszabb időt töltöttem az Életrendezés Házában – magam előtt sem titkolva, hogy elsősorban Jenő atya vonzott ebbe a békés, világtól elzárt faluba.

Jenő atya olyan ember volt, akinek nem csak a halála után döbbenünk rá arra, hogy micsoda kincset veszítettünk el. A vele való találkozások alkalmával tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy egyszeri, megismételhetetlen, soha vissza nem térő pillanatok részesei vagyunk, amelyeket nagyon meg kell becsülnünk. Ajándékként éltük meg a vele töltött időt, én magam is leginkább hallgatni szerettem mellette – hallgatni a szavait, figyelni a gesztusait, magamba szívni, olvasztani a kisugárzását.

Ahogy végiggondoltam a Jenő atyával való találkozásaimat, ahogy rendezgettem az emlékeimet és felidéztem az együtt töltött időt, mindig ugyanarra a két szóra találtam: jelen lenni. Talán ez a legnehezebb dolog mindnyájunk életében: azzal és csak azzal foglalkozni, amit éppen csinálunk, ami éppen a feladatunk: ha beszélgetünk valakivel, rá figyelni, és nem a következő találkozáson gondolkodni; ha a munkánkat végezzük, arra koncentrálni, nem pedig a másnapi kihívásokon rágódni – és így tovább.

Jenő atya képes volt tökéletesen jelen lenni, tökéletesen megőrizni magát abban a tevékenységben, amit éppen végzett. Ha szentmisét mondott, teljes lényével arra figyelt, hogy bemutassa a legszentebb áldozatot, átadta magát hivatásának. Emlékszem: a szentmise elején, amikor kinyitotta a misekönyvet, azt mondta, a könyvhöz hasonlóan nyissuk meg a szívünket is, hogy befogadhassuk Isten szeretetét. Amikor az átváltoztatás előtt leterítette az oltárt, arra figyelmeztetett: a Jeruzsálembe bevonuló Úr elé is így terítették köpenyüket az emberek, fogadjuk mi is ujjongó szívvel a kenyér és bor színe alatt közénk érkező Jézus Krisztust. Jelen volt tehát: maradéktalanul, elszakíthatatlanul.

De ugyanígy jelen volt akkor is, amikor szánkózni hívott. Gyermeki lelkesedéssel kereste, választotta ki a legjobb, leghosszabb pályát, amelyen a legmesszebbre csúszhattunk.

Jelen volt minden lelki beszélgetésben: arra figyelt, aki épp szemben ült vele, tökéletesen átadta magát a hozzá fordulónak.

Jelen volt a játékban: amikor évről évre egymaga előadta a „püspökszentlászlói betlehemesek” játékát. Mint mondta: társait elrabolták a betyárok, ő egyedül menekült meg a kezük közül, így kénytelen egyedül eljátszani Jézus születésének történetét. Amikor játszott, átlényegült: ő volt egy személyben a szent család, az angyal, a pásztor, s a játék végeztével csillogó szemmel járta végig levetett kucsmájával a nézőket, akik nem tudták, sírjanak vagy nevessenek meghatottságukban…

S ugyanígy jelen volt, amikor lelkigyakorlatot tartott: teljes lényével arra törekedett, hogy még jobban, még érthetőbben, még pontosabban mondja el filozófiáját: az életrendezés filozófiáját.

Azt mondta: kell, hogy legyen egy rendező elv, amely mentén szervezzük, éljük az életünket. Ezt az elvet ő abban a felismerésben találta meg, hogy életünk a lét és a nemlét, a már igen és a még nem kettősségében őrlődik. Ahogyan sokszor mondta: Már vagyok, de még nem: leszek! Már ember vagyok, de még nem: leszek! Már keresztény vagyok, de még nem: leszek! Már férj, feleség, apa, anya, pap, szerzetes, nővér vagyok, de még nem teljesen: majd leszek!

Élete ebben a szüntelen törekvésben telt: legyen, még több, még jobb legyen, még közelebb kerülhessen az Úrhoz, az eszményhez, akinek mintájára teremtve vagyunk. Mint mondta: „Arra törekszem, hogy adjam magam, minél nyitottabban, mert az egész teremtésben is érzem ezt a csodálatos vonást, ezt az önárasztó, a több, a jobb felé beállítottságot.”

A külső szemlélő azt gondolhatja, hogy Jenő atya életében a nemlét diadalmaskodott. Mi azonban tudjuk, hogy ez nem így van. Hiszen itt van ő közöttünk most is. Itt van a templom falaiban, itt a kavicsos úton, az arborétumban, a Zengőre vezető meredek ösvényen, itt van az Életrendezés Házában, a kápolnában, a Heténybe vezető úton – itt van, szüntelen jelenléte betölti Püspökszentlászlót. Ezt a jelenlétet őrizhetjük meg, ha egymás felé fordulunk, ha elmondjuk egymásnak, milyennek ismertük őt, mit kaptunk tőle, mit őrzünk a személyéből. Így sokszorozódik bennünk és általunk, mert a láng megsokasodik, ha megosztjuk egymással.

Azt hiszem, Jenő atya most nagyon örül, hogy ennyien összejöttünk elbúcsúzni tőle. Örül, mert pontosan ez volt a célja: találkozzunk minél többen itt, az életrendezés jegyében, találkozzunk egymással, és találkozzunk a jó Istennel.

Búcsúzni jöttünk, de szomorkodni valójában legfeljebb amiatt van okunk, hogy nem szoríthatjuk meg többé a kezét. Azóta a szombat óta eggyel többen imádkoznak értünk odafönt.

Nyugodjék békében.

Minden vélemény számít!