20090718 Egerszalók, hivatás

Egerszalók, 2009. július 18.
(meg is nézhető és hallgatható ITT)

1. Köszöntés

Szép jó napot kívánok, sziasztok. Három évvel ezelőtt voltam itt, Egerszalókon; akkor a kereszténység, illetve a keresztények helyzetéről próbáltam gondolkodni; arról, hogy
– milyennek látjuk magunkat;
– milyennek látnak bennünket mások;
– milyen lehetőségeink vannak a misszionálásra.

Mi történt azóta velem, velünk? Hála Istennek, semmi bulváros.

Akkor két gyermekünk volt, Borka és Marci. Valójában volt már egy harmadik is, Annamari, csak még borsó méretben, pocakban. Azóta pedig van egy negyedik is, Andris, szintén kint a szabad levegőn. Tehát a gyermekeink száma három év alatt megduplázódott, de gyorsan szólok, hogy hasonló exponenciális fejlődést a jövőben nem ígérhetek…
Mindenesetre hatan lenni jó. Borka iskolába megy, Marci ötéves, Annamari kétéves és beszélni, Andris tíz hónapos és járni tanul.

Aztán mi történt még? Megjelent az Apa-kép-írás című könyvem. Gyermeki furfangok, szülői praktikák, családi kalamajkák – ez a mottója. Nagyon büszke vagyok rá.

Aztán a Híradó mellett műsorvezetője lettem a Nap-keltének, tehát a feladataim bővültek és színesedtek.

Összességében: minden rendben van.
Margittal továbbra is megharcolunk a házasságunkért, próbáljuk nevelni a gyerekeinket, és még mindig nagy támaszt jelent ebben a házasközösség, amelybe tartozunk.
Vagyis: éljük a hivatásunkat.

2. Bevezetés

Három rövid történet kapcsán három mondat következik – kiindulásképpen.

1. Idős jezsuita atya. Kiderült, hogy rákkal küzd. Az egyébként is vékony ember a felére fogyott, végül már csak feküdni tudott. Mit mondhat neki a látogató? Mivel segítheti? A szobába lépve azt látja, hogy az ágyban fekszik egy elgyötört test, szinte eltűnik, annyira semmi már. Egyetlen dolog látszik az emberből: a hatalmas, széles mosolya. És mond egy mondatot: „Hivatásom: rák.”

2. Újságban olvasom, nyilatkozik a negyvenéves sztárénekesnő, a következő mondatot mondja: „Már mindent elértem az életben, csak egy gyerek hiányzik.”

3. Elismert, nagy tapasztalatú televíziós újságíró interjújában olvasom a következőt: „A családom a legfontosabb számomra. A munkán kívül soha semmit elébük nem tettem.”

Három mondat, háromféle hivatásfelfogás. Háromféle szemlélet. Istenről, családról és munkáról. Ezek tükrében, erről a háromról szeretnék ma én is beszélni.

Két alapvető része van a mondandómnak.
Először szeretnék beszélni a hivatásaimról, a különböző élethelyzetekben meglévő feladataimról.
Másodszor pedig a konfliktusokról: azokról a helyzetekről, amikor döntenem kell az egyik vagy a másik mellett – a másik vagy az egyik ellenében.

3. Hivatásterületek

3.1. A hivatás három dimenziója

De tulajdonképpen miről is beszélünk? Mi az a hivatás? Mi sem egyszerűbb ennél…

Láttátok a Shreket? No, hát a hivatás olyan, mint az ogre. És milyen az ogre? Emlékeztek? Olyan, mint a hagyma: rétegek simulnak egymásra…

Én most három ilyen fő réteget látok az életemben, amelyek egymásra épülnek, összefüggnek egymással.
(Fontos hangsúlyoznom, hogy ezek az én tapasztalataim. Más érezheti, élheti egészen különbözőképpen is. Nem az egyetlen lehetséges utat mutatom meg, hanem az én utamat.)
Egy nagyon egyszerű és tetszetős képletet fogok felvázolni, és aztán megpróbálom bonyolítani egy kicsit. Az egyszerű képlet így szól: Isten – család – egyéb kapcsolatok: barátokkal, másokkal, munkával stb. Ez a hivatásom, ilyen sorrendben; azt is mondhatnám, ez az értékrendem, ilyen sorrendben.

A belső mag a hitem, az istenkapcsolatom. E nélkül felborulna az életem.

Erre épül a család – nem elnyomja, hanem ráépül, támaszkodik rá. Család alatt itt most házasságot értek. Nem mondom, hogy hit nélkül nem lehet harmonikus családot építeni, mert létezik ilyen is. De mégis: ki az a vakmerő, aki azt tudja mondani huszon-harminc évesen, hogy csak a saját erejéből, élete végéig kitart amellett az egyetlen ember mellett, bármi történjék is? Hogyan lehetnék ennyire biztos magamban? Csak az Isten kezét fogva tudom ezt kimondani.

És a harmadik: a hitemre és a családomra épülhet a többi kapcsolatom: a barátaim, a munkám. Persze, lehetnek jó barátaim család nélkül is. De kétlem, hogy ugyanazt a meghittséget, azt a biztonságot lennének képesek megadni, amit a házastársam. És azt sem mondom, hogy család nélkül nem lehet jól dolgozni… de békétlen, rossz családdal a háttérben, magánnyal a háttérben, rendezetlen viszonyokkal a háttérben… a munka könnyen válhat meneküléssé, az igazi kérdéseket elfojtóvá.

Tényleg egyszerű képlet, ugye? Zavarba ejtően egyszerű. Könnyen felállítható, könnyen leírható. És milyen nehezen megvalósítható! Nézzük most ezt a három területet picit részletesebben.

3.2. Istenkapcsolat

Három éve végül is csak erről beszéltem: a hitről mint hivatásról. Arról, hogy beleszülettem a hitbe, a közösségek lendítettek tovább, hogy a „már igen” és a „még nem” kettősségének szorításában élem az életemet és a hitemet. Folyamatosan igyekszem jobbá, emberibb emberré válni, jobban hasonlítani ahhoz az eszményhez, amelyet az Isten rólam megálmodott.

Nem állítom, hogy ebben túl sikeres vagyok. De attól még mindez hivatásom. Ahogy Reményik mondja: „Egy istenarc van eltemetve bennem.” Mindnyájunkban. Kiben mélyebben, kiben közelebb a felszínhez. Ez a dolgom, hivatásom: felszínre hozni a bennem lévő, meglátni a másokban lévő istenarcot.

Mindehhez most egy szempontot tennék hozzá. A hitem egyik útja az, hogy igyekszem nem okokat, hanem célokat keresni. Tehát bármi történik velem – legyen az örömteli vagy elkeserítő – igyekszem nem azt kérdezni, hogy „de miért, Uram?!” „miért velem, miért így, miért most, miért, miért, miért?!”

Ehelyett szeretném azt kérdezni: „ebből hogyan tudok továbblépni?” „mit tanulhatok mindebből?” „hogyan akarod most megmutatni magad, Istenem?” Mondom, igyekszem. Nem állítom, hogy mindig sikerül, sőt. De a szándék is valami. Ez is a hivatásom: okok helyett célokat kutatni. Mint a haldokló jezsuita: „Hivatásom: rák.”

A hagyma mélye, alapja tehát az istenkapcsolat. Erre épül rá az elsődleges világi hivatásom, a családom.

3.3. Családkapcsolat

„A nő legszebb hivatása, hogy anya legyen” – mondják sokan, és helyeslik sokan. És ez szép mondat, igaz mondat; egyetlen aprócska hibája van: csonka mondat. Az én képzeletemben a kijelentés végén nem pont áll, hanem vessző, s valahogy így folytatódik a gondolat: „… a férfi legszebb hivatása pedig az, hogy apa legyen.”

De talán még egy lépést tennék visszafelé, még mélyebben vizsgálnám ezt a családi hivatás-dolgot. S ha még mélyebben vizsgálom, azt látom, hogy eltűnik a különbség nő és férfi között, s akkor a mondat már így hangzik: „Az ember legfontosabb hivatása, hogy elköteleződjék.” Ki így, ki úgy.

Talán a legnagyobb ránk leselkedő veszély: elhisszük, hogy az életünk meghatározó pillanataiban nem kell döntenünk. Hogy választhatjuk egyszerre ezt is, azt is, amazt is, és hogy ezt úgy hívják: szabadság. Biztos vagyok abban, hogy a döntésképtelenség nem szabadság. Azt is hiszem, hogy a szertelenség, a szétszaggatottság, a csapongás nem szabadság. Épp ellenkezőleg. A szabadság legmagasabb foka: döntés és elköteleződés szabad akaratomból valami vagy valaki mellett. És akkor ebben már a szerzetesi, papi hivatás is benne van, hiszen az is elköteleződés valaki mellett.

Én döntöttem. Döntöttem a feleségem mellett – és a házasságunk pillanatában a világ összes nője ellen. Amikor a feleségemet választottam, minden más nőt kizártam a választásból. S döntöttem az apaság mellett – és a közös döntésünk pillanatában minden más életforma ellen.

Hivatásunk a házasságunk. A saját döntésünk nyomán az a dolgunk, hogy az egységet, a szeretetet és a közös életünket megőrizzük. A saját döntéseink nyomán az a dolgunk, hogy a ránk bízott gyerekeket szeressük és felneveljük. Ez ajándék, feladat, teher és öröm egyszerre. Igazi hivatás.

Szabadok vagyunk. Hiszen a saját szabad döntésünk vezetett bennünket erre az elköteleződésre. A döntésünket megtartjuk – s a döntésünk megtart minket. Közös hivatásunk a házastársi hűség, és közös hivatásunk a családanyaság és a családapaság. Minden csak ez után, ennek alárendelve következhet. És minden, ami velünk történik, ebből következik.

Ebből következik a sorrend is: a házasság az elsődleges. Az a szentség. A gyermekek gyümölcsei a házasságnak. És nem az ő dolguk, hogy a szüleik kapcsolatát megjavítsák, összetartsák, kiigazítsák, megteremtsék.

Nekünk, a szülőknek kell erősnek lennünk, hogy biztonságot tudjunk adni nekik, akik ránk vannak bízva. Ehhez a házasságunkat életben kell tartanunk. Meg kell őriznünk egymással a kapcsolatunkat.

Ez nem megy magától. Csak kemény munkával megy. Időt kell szánnunk egymásra. Ez az ára: a legdrágábbat kell egymásnak adnunk; azt, amiből mindenkinek a legkevesebb van: időt. Egymásra fordított, minőségi időt. Egy ismerősünk szerint a minimum, amit a házaspárnak kettesben, egymásra figyelve kell töltenie, az hetente egy óra, havonta egy nap, évente egy hét. Ez nekünk kevés, de igyekszünk. Muszáj ahhoz, hogy megmaradjon közöttünk a lelki kötelék. Még akkor is, amikor a gyerekek még kicsik, és nyilván ők játsszák a főszerepet a napjainkban.

Mert a gyerekek előbb-utóbb el fognak menni otthonról. És ha mi csak a gyerekeken keresztül és a gyerekekről kommunikálunk, akkor húsz év múlva már nagyon nehéz lesz visszakeresni a két évtizeddel korábban elejtett fonalat. Nekünk a saját kapcsolatunkat kell megőriznünk.  Ezért mondom, hogy a házasság az elsődleges.

Maradjunk egy pillanatra még a házasságnál és a gyerekeknél. Azon ugyanis legalább egyszer érdemes lenne alaposan elgondolkodni, vajon miért szeretném – ha szeretném -, hogy családom és gyermekem legyen.
Emlékeztek a sztárénekesnő mondatára? „Már mindent elértem az életben, csak egy gyerek hiányzik.”
De miért hiányzik? A kérdésre rengetegféle választ lehet adni.

Azért, hogy kapjak?
Hogy kiszolgáljon a feleségem?
Hogy megöleljenek a gyerekeim?

Hogy elbüszkélkedhessem velük?

Mert szeretek babázni, tutujgatni, gügyögni?

Mert szeretek utasítgatni?
Mert szeretek uralkodni, kimondani azt a mondatot, hogy „amíg az én kenyeremet eszed, itt az lesz, amit én mondok”?

Mert jogom van hozzá, hogy apa/anya legyek?
Mert jussom átélni az élményt?
Mert megérdemlem?

Miért szeretnék családot, miért szeretnék gyerekeket? Mi mozgat?

Sokat gondolkodtunk erről a feleségemmel is. És arra jutottunk, hogy a közösen megélt örömet nem tarthatjuk meg magunknak. Pontosabban: nem vagyunk képesek megtartani magunknak.

Mert bár panaszkodni és sápítozni nagy divat, mi mégis azt tapasztaljuk, hogy az élet szép. Hogy az Isten szeret. Hogy másokat szeretni jó. Hogy másoknak segíteni jó. És ezt a sok jót meg kell osztanunk másokkal.

És hálát adunk az Istennek, hogy ezt elsősorban a saját gyerekeinkkel tudjuk megosztani. De ha nem lennének gyerekeink, akkor másképpen, másokkal, de ugyanerre törekednénk. Mert a lényeg a megosztás, az öröm árasztása. És ha ez a lényeg, akkor már egészen más szemmel nézek a beteg, a fogyatékos gyerekre is… és egészen másképpen készülök a gyermektelenségre is… Mert meg tudom találni a módját annak, hogy adjak. Meg kell találnom a módját. Ez is hivatásom.

Már csak azért is, mert egy induló házasság paklijában minden benne van: az is, hogy lesz gyerekünk, az is, hogy nem lesz. Az is, hogy egy lesz, az is, hogy sok lesz. Az is, hogy beteg gyerekünk lesz. Az is, hogy meghal a gyermekünk. Vagy a házastársunk. A pakliban minden benne van. És ha nem tudunk egymásba és közösen az Istenbe kapaszkodni, sokkal nehezebb dolgunk lesz.

Következzék az utolsó hivatásterület: a másokkal való kapcsolat és a munkához való viszony.

3.4. Egyéb kapcsolatok

Vajon mennyire vagyok aktív a közösségeink szolgálatában? Egyrészt a hitbéli közösségekre gondolok, másrészt minden egyéb csoportra is, a civil szférára. Csak egy példát mondok: fáradozom-e azon közösségek, intézmények megerősítésén, amelyek engem útnak indítottak, megtartottak, és amelyek később a gyerekeimnek teremthetnek majd közeget? Iskola, óvoda, plébánia stb. Megyek-e takarítani, kertet rendezni, festeni stb., stb., stb.?

Amikor én gyerek voltam, az egyik osztálytársam édesanyja rendszeresen összetrombitálta az osztály egy részét, és hétvégéken elvitt bennünket kirándulni. Közösséget teremtett – és életformát tanított. A mai napig abból gazdálkodunk, amikor kirándulóhelyet keresünk, ahová ő elvitt bennünket. Mehetett volna csak a saját gyerekeivel. De tudott messzebbre nézni. És végső soron ez mindenkinek jó volt. Legjobb persze a gyerekeknek – nekünk.

Igen, felelősek vagyunk a közösségeinkért. És felelősek vagyunk a gyerekeink közösségéért is. Ez most kezd igazán égető kérdéssé válni számunkra, hogy Borka iskolába megy. Vajon lesz-e olyan közössége, amilyen nekünk volt? Vajon fog-e megbízható csapattal túrázni menni? Vajon lesz-e kortárs csoportja, amelyiken keresztül belenőhet a hitébe?

Hivatásunk a különböző közösségeink megerősítése.

És a barátságok életben tartása. Mert a barátságok segítenek abban, hogy ne bolonduljunk meg és ne zárkózzunk a saját rögeszméink közé. A barátságok képesek megerősíteni egy jó döntésben, és képesek új szempontokat adni kétségek idején. A barátságok lelki és szellemi értelemben is életben tartanak. Házasként persze a barátságaink átalakultak. Most már inkább házaspár barátaink vannak, egyéni barátaink sokkal kevésbé.

De továbbra is hivatásunk barátkozni. Hivatásunk a barátságainkat megőrizni.

És emellett muszáj lenne kifelé is fordulnunk; felismerni, hogy a szélesebb társadalomban milyen feladataink lennének. Nem feltétlenül éhségsztrájkot kell kezdenem, nem kell magamat odaláncolni egy fához, de meg lehet találnom annak a módját, hogy értékeket képviseljek. Hogy beleszóljak a saját sorsom alakításába. Hogy küzdjek egy utca leaszfaltozásáért, hogy megfogjam a fogót és behajlítsam a kerítésből szemmagasságban kiálló vaspálcákat, hogy félretoljam az út közepén gurulászó szemeteskukát.

És persze itt a munka, amelyre leginkább gondolunk, amikor hivatásról beszélünk. Örülök, hogy a munkám nemcsak pénzkeresés, hanem hivatás is egyben. Azért hivatás, mert úgy hiszem, hogy szolgálat. Márpedig nagy különbség van szolgálat és kiszolgálás között.

Örülök annak, hogy a Híradóban olyasmiről beszélhetek, ami sokak számára fontos. Ezt szolgálatnak gondolom. Örülök, hogy a Nap-keltében feltehetek olyan kérdéseket, amelyeket talán mások is feltennének. Ezt is szolgálatnak gondolom.

És örülök, hogy nem a bulvárban, a tunkolásban, a szaftos témákban dolgozom. Mert azt meg kiszolgálásnak gondolom.

Én tehát ezeken a területeken érzem, hogy hivatásom van. A játék lényege azonban most következik: konfliktusok a hivatásaimban. Ezen belül két alapvető részre bontanám az átgondolnivalóimat.
Először is arról szeretnék gondolkodni, hogy egy hivatásterületen belül milyen konfliktusokkal kell megbirkóznom.
Másodszor pedig arról, hogy mi van akkor, ha a különböző hivatásterületek – hit, család, egyebek – egymással kerülnek összeütközésbe.

4. Konfliktusok

4.1. Egy hivatás konfliktusai

Mindenekelőtt muszáj tisztázni: nem mindig az a hivatásom, amihez a legnagyobb kedvem van. A kedv önmagában még nem mutatja meg, mi is a hivatásom. Megint csak a jezsuita atyára gondolok: nem hiszem, hogy nagy kedve volt a betegséghez, mégis hivatásává tudott válni a rák.

4.1.1. A hivatás megtalálásának konfliktusai

Vannak olyan hivatásaim, amelyeket én választok magamnak.
És van olyan is, amelyik megtalál, amelyik rám méretik, amelyet akaratomon kívül kapok.
És vannak helyzetek, amikor dönthetek, hogy vállalom-e, elfogadom-e a hívást – elfogadok-e például egy meghívást, eljövök-e Egerszalókra, elmegyek-e bárhová előadást tartani, beszélgetni.
És vannak helyzetek, amikor nem vagyok döntési helyzetben. Amikor kénytelen vagyok vállalni a hivatást. A jezsuita atya is ezt tette. És a kényszert hivatásává fordította.

Nem véletlenül beszéltem korábban a hit kapcsán a felteendő kérdésekről. Arról, hogy döntő jelentőségű, vajon az okokat vagy a célokat kutatom-e. A rám mért hivatásnál ugyanis éppen ez a kérdés: képes vagyok-e túllépni a „miért épp én?” kérdésen, az okokat, előzményeket boncolgató kérdésen, és el tudok-e indulni abba az irányba, ahol azt kérdezem: „mit akar velem most az Isten? mi a célja velem ebben a helyzetben?”

4.1.2. A megtalált hivatás konfliktusai

A hivatásaim megtalálása után sem mindig sétagalopp az élet. Egy hivatáson belül is vannak ugyanis szabadon választott és kötelező gyakorlatok. Családot szeretnék. Rendben. Hivatásomnak érzem? Hivatásomnak érzem. De bizonyos mozzanatait szívesen kihagynám…

Azt hiszem, nem lehetek igazán elhivatott, hiteles és jó családapa, ha a pelenkázást a feleségemre hagyom és közlöm, hogy én a gyerekek felső, kétségtelenül értelmesebb és szerethetőbb végével vagyok hajlandó foglalkozni, az alsó végüket pedig meghagyom neked, drágám.

Vagy: attól még, hogy nekem nagy kedvem van elmosogatni, mert egyrészt szeretek mosogatni, másrészt addig van öt perc békességem, szóval ettől még mégiscsak az a dolgom, hogy a gyerekszobában szétválasszam az összeakaszkodó feleket, mert az adott pillanatban erre van a legnagyobb szükség.

Vagy: munka-ügy. Lehet, hogy mindennél nagyobb kedvem van önkéntesen, ingyen és bérmentve heti egyszer műsort csinálni a helyi rádióban. Olyat, amilyet én szeretnék, azt hívom meg, akit én szeretnék. Csak éppen… ez az egyéb munkától vagy épp a családtól veszi el az időt. Számomra most egy ilyen lehetőség inkább kísértés lenne, mint hivatás.

Nézzük végül azokat a konfliktusokat, amelyek során a különböző hivatásterületek feszülnek egymásnak.

4.2. Hivatások, ha összeütköznek

4.2.1. Hit kontra család

Vegyük most azt az idilli helyzetet, hogy a házaspár mindkét tagja ugyanazt a hitet éli és azt komolyan gondolja, tehát ebben nincs közöttük különbség. A mi helyzetünk hála Istennek ilyen. Akiknek más, azok egy kicsit nehezített pályán futnak. Nem rossz pályán, csak némileg nehezebb úton.

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy kisgyerekekkel ha nem is lehetetlen, de némiképp nehéz részt venni egy misén. Ott lenni lehet… részt venni kevésbé. Hiszen a gyerekek folyamatosan lemásznak, felmásznak, leülnek, felállnak, rajzolnak, kérdeznek, összevesznek, kibékülnek… Szóval a légtérben bent vagyunk… de nincs leszállási engedély.

De mivel eldöntöttük, hogy a gyerekeket is visszük misére, és bevonjuk őket az otthoni imaéletünkbe, ennek a döntésnek a következményeit viselnünk kell.

Azt tapasztaltuk, hogy vannak az életünkben a hit szempontjából töltődő időszakok, és vannak konzerv-időszakok, amikor a tartalékokból kell élnünk. Számunkra ilyen töltődő időszak volt a közösségeink korszaka, és ilyen az a néhány óra, amikor most, havonta egyszer találkozunk a házas közösségünkkel.

És azt tapasztaltuk, hogy nagyon meg kell becsülnünk ezeket az időszakokat. Raktároznunk kell, hogy amikor egy miséből jószerivel csak „Az Úr legyen veletek!” és a „Menjetek békével!” mondatokra emlékszünk, akkor is legyen miből táplálkoznunk.

Döntöttünk, a család mellett, a gyerekek mellett döntöttünk, és ezzel egyúttal azt is eldöntöttük, hogy vállaljuk az időnkénti lelki szárazságot, fásultságot, „csak éljük túl” érzést. De ennek ellenére azt hiszem, fontos, hogy így döntöttünk.

A hit és a család konfliktusáról beszéltem tehát, nézzük most a hit és az ismerősök, barátok, munka konfliktusát.

4.2.2. Hit kontra munka

Erről személyes tapasztalatból keveset tudok mondani, mert a barátaim többnyire hívők, és a munkatársaim, ismerőseim sem néznek ki maguk közül a hitem miatt. Igazából nem kényszerülök olyan helyzetekben jelen lenni, amelyek a hitem ellen dolgoznának. Ha tisztességesen elvégzem a munkámat, ha korrektül megírom és elmondom a híreket, ha pontosan, kíváncsian kérdezek, akkor belül, a lelkemben sincs ilyen konfliktusom.

De tudom, hogy sokan vannak, akik nem ilyen szerencsések. Akik naponta kell hogy megküzdjenek azzal, hogy a meggyőződésük ellenére el kell végezniük valamilyen munkát, vagy olyan munkatársi környezetben kell dolgozniuk, amely próbára teszi vagy provokálja a hitüket.

4.2.3. Család kontra munka

Talán ez foglalkoztat leginkább sokakat. Tényleg nem egyszerű. És másképp nem egyszerű, ha egy édesanya gondolkodik róla, és másképp nem egyszerű, ha egy édesapa gondolkodik róla.

Tekintve, hogy én apa vagyok, kezdem az anyákkal.

Amennyire látom, az ő helyzetük sokkal nehezebb. Sokkal nehezebb akkor, ha van bennük ambíció, vágy tanulni, dolgozni, a családon kívül is kihívásokat keresni. Én nagyon büszke vagyok a feleségemre és nagyon hálás vagyok neki, mert képes volt dönteni. Ő gyógypedagógus, nagyon szereti, amit tanult, nagyon szívesen dolgozna és érdeklik, izgatják a feladatok. De amikor Borkát elkezdtük várni, azt mondta, hogy most a család, a gyerekek harmóniája még ennél is fontosabb. És azt mondta, hogy a következő hat-nyolc-tíz, ki tudja hány évig lemond arról, amit tanult, arról, amit szeret, arról, amivel szívesen foglalkozna.

De a vágy azért benne van. És ha találkozik akkori kollégáival, ha találkozik gyógypedagógia-közeli helyzetekkel, mindig érzem rajta, amit mondani is szokott: nagy fájdalom elvégezni egy egyetemet, számos kiegészítő képzést, nagy izgalommal elkezdeni dolgozni, belevetni magát abba, amit szeret, majd utána az egészet egy csapásra, hosszú évekre letenni. Még akkor is, ha ő is tudja, hogy neki is, a családnak is nagy ajándék, hogy így döntött.

És akkor nézzünk az apákat. Ha úgy döntöttem, törekszem arra, hogy a családom legyen az elsődleges világi hivatásom, akkor mindent megpróbálok elkövetni annak érdekében, hogy jelen legyek a feleségem és a gyerekek életében. Hogy közös életünk legyen. Persze képletbe ez sem foglalható, mert öt perccel adás előtt nyilván nem tudok hazarohanni, bármi történik is.

Olykor nehéz a döntés, mert az én munkám alapvetően két részből áll. Az egyik rész bent, a televízióban zajlik, a Híradóban és a Nap-keltében. A másik rész pedig sokfelé. Kérnek, hogy interjút adjak, cikket írjak, kapok meghívásokat különböző rendezvényekre – konferálni, beszélgetést vezetni; vagy előadást tartani.

Ezek között hihetetlenül nehéz egyensúlyozni. Mert a híradós, nap-keltés hajnalok mellé elvállalni egy-egy esti-éjszakai vagy egész napos programot, az azt jelenti, hogy még kevesebbet vagyok a családdal, még kevesebbet segítek a feleségemnek, még többet testálok rá.

Rengeteget gondolkodtunk azon, hogy hogyan lehetne ezt jól csinálni. Mindent nyilván nem lehet elvállalni, de mindent nem lehet visszautasítani sem. Azt sem lehet mondani, hogy amiért fizetnek, oda megyek, amiért nem, oda meg nem. Mert akkor hol a szolgálat? Hol az önzetlenség? Ez kalmárkodás. Azt találtuk ki, kifüggesztünk a konyhában egy huszonöt soros listát. Ez az évi keret. Ennyi meghívást fogadok el, vagyis ennyiszer hagyhatom a gyerekekkel otthon a feleségemet. Neki is fontos, hogy tudja: nem parttalan az ide-oda szaladgálásom; és nekem is fontos, mert nem vállalok el mindent ész nélkül.

A munka és család konfliktusának kapcsán még egy valamit szeretnék elmondani, visszautalva a legelején említett egyik mondathoz. Talán emlékeztek a tévés kollégára, aki azt mondta: „A családom a legfontosabb számomra. A munkán kívül soha semmit elébük nem tettem.”

Nem egyetlen út van. Ez a másik út. Azt hiszem, szintén vállalható, csak akkor el kell döntenem – és el kell mondanom azoknak, akiket szeretek. Ne számítsatok rám mindig, minden körülmények között, mert ha hív a harci láz, én megyek. Igen, azt hiszem, dönthet valaki úgy is, hogy az ő életében, az ő tehetségével, az ő képességeivel az a hivatása, hogy a tágabb közösséget szolgálja – akár így, akár úgy. Azt hiszem, dönthet így egy államférfi, egy orvos, talán még egy korszakos művész is. Dönthet így.

Csak egy dolog nagyon fontos: ezt nagyon tudatosan el kell dönteni. És ha eldöntöttem, el kell mondani, be kell vallani – magamnak és a többieknek is.

5. Befejezés

Ugyanazzal fejezem be, mint három évvel ezelőtt.

Könnyű itt Egerszalókon, könnyű Nagymaroson, egy lelkigyakorlaton, Püspökszentlászlón kereszténynek lenni, hivatástudatot érezni. Valójában holnap kezdődik a tánc. Amikor a záró szentmise után szedelőzködni kezdesz és hazamész. És otthon meg kell csinálni mindazt, amit itt az Úr megmutatott. Amikor el kell kezdeni a mindennapokban válaszolni az Isten hívására. Amikor el kell indulnod, mert Ő küld valahová. Amikor felismered, hogy mi lenne a dolgod, de azt is tudod, hogy szemernyi kedved sincs hozzá. Holnap kezdődik az igazi megmérettetés. Akkor derül ki, hogy történt-e veled valami ez alatt a néhány nap alatt Egerszalókon.

Egerszalók hívott, és most küld. Neked kell megtalálnod, miért hívott, és mire küld.

Egy evangélikus testvérünktől hallottam az egyik legszebb és legegyszerűbb, hivatástisztázó imádságot. „Add, Uram, hogy ott legyek, ahol Te akarsz látni!” Nektek is ezt kívánom. Legyetek ott, ahol az Úr látni szeretne Benneteket.

Köszönöm a türelmeteket, további szép nyarat kívánok.

Minden vélemény számít!