Interjú a Kisalföldben

2008. november 6-án a Kisalföld című lapban megjelent Vida Melinda interjúja munkáról, családról, felelősségről.
Lejjebb gördítve mutatom az interjút, ahogyan Melindával eredetileg képzeltük. Aztán a tördelés, szerkesztés során némiképp rövidült a szöveg, a végeredmény itt látható.

Négy gyermeket nevel feleségével a műsorvezető
Az útravalók alapjai a családi együttlétek

Évek óta régi ismerősünk, újabban pedig már nem csak a legfrissebb híreket tudhatjuk meg tőle, hiszen reggelente a Nap-kelte házigazdájaként is beköszön az otthonokba. Süveges Gergő még csak 32 éves, de már négy kisgyermek: két kislány, és két kisfiú édesapja.

Mondják, az embernek arra van ideje, amire szeretné, hogy legyen. A Magyar Televízió műsorvezetője kétségtelenül jó szervező, hiszen a nagy család és a televíziós feladatok mellett több lapban is rendszeresen publikál, nemrég könyve jelent meg, de a hit és a közösségi élet területén is aktív szerepet vállal. Borka, Marci, Annamari és Andris apukája a családjáról és a hivatásáról mesélt a Kisalföldnek, de azt is elárulta, hogy a házimunkák közül mosogatni és teregetni kifejezetten szeret.

Hosszú évek óta az MTV híradósaként ismerhetnek a nézők, nemrég azonban új szerepben is láthatnak: a Nap-kelte műsorvezetője lettél. Milyen változásokat hozott a műsorvezetés az életedbe?

A napi eseményeket eddig is követtem, hiszen egy híradós műsorvezető esetében alapvető követelmény a naprakészség, és az átlagosnál pontosabb tájékozottság. A Nap-kelte nagy kihívás, hiszen nincs még egy ilyen reggeli műsor a hazai médiapalettán: háromórás élő beszélgetésfolyam, nyolc-tíz egymástól teljesen különböző témában. Nagy felkészülést igényel. Minden egyes adásba viszek saját ötletet és vendéget. Mivel az előző nap eseményeire reagál a műsor, az aktuálpolitikai témák nyilván adódnak, de mindig van lehetőség maradandóbb értékek közvetítésére is. Örülök, hogy amióta ott is dolgozom, vendég lehetett a műsorban Kányádi Sándor, Bőzsöny Ferenc, Gryllus Dániel, Nagy Bandó András… és még nagyon sokan.

A legnagyobb lányotok 5 esztendős, a legkisebb gyermeketek szeptemberben született. Hogy zajlik nálatok egy átlagos nap?

Olyan nincs… Minden azon múlik, szolgálatban vagyok-e vagy sem. Ha igen, akkor meg attól, hogy hajnalozom-e vagy éjszakázom… Tehát a „hétköznap” kifejezés még semmit nem mond el az aznapi történésekről. Ha csak lehet, én viszem a két nagyobb gyereket, Borkát és Marcit óvodába, és én is hozom el őket. Hiszen a feleségem még három-négy óránként szoptat, valamint igyekszik Andrist biztonságba helyezni a másfél éves Annamari ölelő és szerelni vágyó végtagjai elől… Aztán a nagyok vagy hazajönnek az óvodából ebéd után, vagy nem. Mindenesetre az biztos: amikor együtt vagyunk, igyekszünk nem csak fizikailag egy légtérben tartózkodni, hanem valóban egymással lenni, játszani, beszélgetni. Az esték fixek: vacsora és fürdés után körbe ülünk a gyerekszoba szőnyegén (jó: Annamari nem ül, hanem tekereg, mint egy kukac, és kurjongatva föl-le szaladgál), együtt imádkozunk, aztán mesélünk; majd a gyerekszobára jótékony sötét és áldott csend borul…

Neked egy öcséd van, a feleséged viszont nagy családból érkezett. Hívő emberként ti is már az elején sok gyermekben gondolkodtatok?

Sosem terveztük, hogy ha törik, ha szakad, márpedig nekünk négy gyermekünk lesz. Mindig csak a következő gyermekről gondolkodtunk. Azt próbáltuk felmérni, hogy belefér-e az erőnkbe, szeretetünkbe még egy gyermek. Nagyon örülök, hogy negyedszerre is igent tudtunk mondani. És most a négyesfogatnak örülünk. Sajnos sokan vannak olyan helyzetben, hogy az anyagi helyzetüket a testvér születésekor elsődlegesként kell mérlegelniük. Minden elismerés megilleti azokat, akik mégis belevágnak, de azokat sem tudom elítélni, akik féltik a családjuk biztonságát. Inkább azokkal vitatkoznék, akik megtehetnék, de mégsem adnak testvéreket a gyermeküknek. Azt hiszem, hogy szülő a gyermekének nagyobb ajándékot nem adhat, mint együtt töltött időt és testvéreket. Akinek egy gyermeke van, az mindent megvehet neki. De mindent megadni nem tud: éppen a legfontosabbtól, a testvérek közösségétől fosztja meg.

Hívő emberként a közösségi életben is aktívan részt veszel, előadásokat tartasz, beszélgetéseket vezetsz stb. Hogy látod, a mai fiatalok mennyire nyitottak a hit, az egyház felé? Egyáltalán, ebben a pénz és sikercentrikus világban mennyire vagyunk toleránsak, megértőek, segítőkészek egymás felé?

Erre persze divat azt felelni, hogy a helyzet rettentő, bezzeg az én időmben… de egy efféle válaszhoz belőlem két dolog hiányzik: a magas életkor és a borúlátás. E kettő persze nem törvényszerűen jár kézenfogva egymással… És az is lehet, hogy többnyire olyan közegben mozgok, amely nem reprezentálja a teljes fiatalságot. Mégis azt látom, ha a barátaimra, a tágabb ismerősi körömre tekintek, hogy nagyon sokakban él felelősségérzet, sokan járnak nyitott szemmel és veszik észre maguk körül a szükséget. Nemrég szervezték a 72 óra kompromisszumok nélkül elnevezésű országos rendezvényt, amelynek egyik támogatója lehettem. És amely épp azt a célt tűzte ki, hogy fiatalok három napon keresztül önkéntes, karitatív munkára jelentkezzenek. Szerte az országban több ezren hallották meg a hívó szót. És ehhez még csak hívőnek sem kell lenni: elég, ha valaki képes lábujjhegyre állni és túllátni a saját korlátain. Ugyanakkor azt is hiszem és tapasztalom, hogy a hívő ember könnyebben mozdítható, és könnyebben mozdul saját elhatározásból is. Hiszen más szempontok vezérlik: tudja, hogy a minden emberhez szóló küldetés örök parancsként hívja mások felé, és igyekszik ennek a hivatásnak – küldetésnek – megfelelni.

Sokan azt mondják, hogy a média teljesen elbulvárosodott. Erről neked mi a véleményed?

A médiánk olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Mondják, hogy szépet és jót kellene sugározni, és az emberek azt néznék. Sajnos nem igaz. Egyetlen példa: statisztikai adatokkal tudom igazolni, hogy míg egy kérészéletű politikussal folytatott beszélgetésnek negyven százalékos nézettsége van a Nap-keltében, az öt perccel utána következő Kányádi Sándor tizennyolc százalékot vonz. Persze az sem kevés, de a negyvenhez képest mégiscsak az… Ördögi körben mozognak a médiumok és fogyasztóik, amelyből nagyon nehéz lesz valaha is kitörni.

Az írás szorosan hozzátartozik az életedhez. Rendszeresen publikálsz a legnagyobb katolikus hetilapban, havonta egyszer az egyik női újságban jelennek meg jegyzeteid, sőt már könyved is napvilágot látott az Apa-kép-írás történeteiből, melyek az interneten olvashatók. Készül-e már az újabb kötet?

Hogy kötet lesz-e belőle, azt nem tudom, de az Apa-kép-írások kéthetente csütörtökönként megjelennek a Híradó weboldalán, meg a sajátomon is persze, a www.suvegesgergo.hu oldalon. A könyv áprilisban látott napvilágot, és öt év munkáját tartalmazza. Vagyis újabb öt év múlva lesz értelme elgondolkodni azon, kell-e második kötetet kiadni. Most még azzal vagyok elfoglalva, hogy örülök a visszajelzéseknek, és büszke vagyok a könyvre. A családunk elmúlt öt évének megannyi öröme, bosszúsága, mosolya és könnye ott van ennek a könyvnek a lapjai között. Az életünk egy fontos szelete – szerintem rendkívül szórakoztató humoreszkekben elbeszélve.

Én nagyon boldog lettem volna, ha a szüleim húszéves koromban a kezembe adnak egy efféle könyvet: amelyből kiderül, hogy hogyan kezelték a helyzeteket, hogyan oldották meg a konfliktusokat, hogyan szerettek bennünket az öcsémmel. Azt remélem, hogy a gyerekeink számára is öröm lesz majd belelapozni, és megismerni azt az időszakot, amelyet átélnek, de valójában tudatosan nem fognak fel.

Tényleg nincs otthon tévétek? Mesefilmeket sem szoktak nézni a gyerekek?

Számítógépünk van, benne DVD-lejátszóval. Tehát ismerik Mirr-Murrt, Süsüt, a Kisvakondot, a Legkisebb Ugrifülest, sőt még Mekk mestert is. Viszont Pókemberről, Batmanről és a pokémonokról még soha nem hallottak. Kicsit féltünk is az óvoda kezdetén, bele tudnak-e kapcsolódni a közös játékokba ilyen tudatlanul… De egyelőre nagy lelki törést nem látunk rajtuk. Egyébként diafilmet is gyakran vetítünk, mert nagyon személyesen, beszélgetve lehet így mesélni. És a DVD-mesefilmeket sem egy huzamban nézzük végig: állandóan megállítjuk, rákérdezünk, megbeszéljük, mit is látunk. Igyekszünk akkor is együtt lenni, amikor nem egymásra, hanem közösen egy irányba nézünk.

A gyermeknevelés mellett a házimunkából is kiveszed a részed?

A családunk közös ügy. A gyerekeink is. A lakásunk is. Nyilván van valamiféle munkamegosztás a feleségemmel, de a legtöbb feladatot az végzi el, aki előbb odaér. Mosogatni, ruhát teregetni például kifejezetten szeretek. Bár lehet, hogy azért, mert ilyen alkalmakkor adódik néhány perc, amelyet viszonylag egyedül tölthetek…

A keresztényi útmutatókon túl, mi az, amit mindenképp útravalóul szeretnél adni a gyermekeidnek?

Nem szavakat és mondatokat szánnék útravalóul, mert a tettek sokkal jobban bevésődnek. Az életünkkel szeretnénk példát mutatni nekik. Azt pedig úgy tudunk, ha jelen vagyunk az életükben. Úgyhogy egyelőre nem útravalón, búcsúajándékon gondolkodunk, hanem azon, hogy a következő alkalommal mit csináljuk együtt, hatosban. Az útravalók úgyis ezekből az együttlétekből szűrődnek le – sokszor öntudatlanul és szándékunkon kívül is.

Vida Melinda

Minden vélemény számít!