Igen. Mégsem. Talán. Mégis! Cikk a Blikk Nőkben

Blikk Nők 2008. október 15-i számában jelenik meg az alábbi vallomás megismerkedésről, szerelemről, házasságról, családról – Szabó Csilla lejegyzésében.
Sajnos a lapban az eredeti szöveget alaposan meghúzták, mondván, hogy a képeknek kellett a hely…
Itt látható az újságban megjelent verzió, a következőkben azonban azt is megmutatom, eredetileg hogyan képzeltem.

 

Igen. Mégsem. Talán. Mégis!

Amikor Margittal először találkoztam, őt magát tulajdonképpen nem láttam. Csak egy elsuhanó, hosszú, szőke hajzuhatagot, távolodóban. Akkor még csak annyit éreztem, jobban esne, ha közeledne.

Bezzeg ő! Az első alkalommal látott egy roppant férfiatlan, rózsaszín harisnyanadrágot és benne engem: Antonio szerepében Shakespeare Vízkeresztjében, a gimnáziumi színkör előadásán. Vélhetően az ő élménye volt sokkolóbb…

A hosszú haj nyolc évvel később rövidült meg – őszinte bánatomra. A rózsaszín harisnya sokkal korábban eltűnt a színről – Margit őszinte megkönnyebbülésére.

Az első találkozásunk 1992-ben esett. Aztán hónapok jöttek-mentek, és én egyre biztosabb voltam abban, hogy most már tényleg oda kellene mennem hozzá valami frappáns mondattal, mint például hogy „helló, te is ebbe a suliba jársz?”…

Csakhogy eljött az a majdnem végzetes nyár. Egy hétig túráztunk baráti társasággal a Mátrában. Sátor, forrás, térkép, vihar, hálózsák, patak, kánikula, eső, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Én láttam egy „gyönge” nőt, aki a társaságból egyedül tudott bánni a tájolóval; aki megtalálta a térképen, hová is keveredtünk; aki dühöngő viharban sátrat állított; valamint vizes fából egy szál gyufával tüzet gyújtott. Ajjaj, gondoltam magamban: hát szüksége van ennek a lánynak rám mint védelmező támaszra meg effélékre? (Ajjaj – gondolta ő is, amikor meglátta a centis hajú és centis borostájú, visszataszító lényt, aki én voltam azon a nyáron.)

Aztán megint hónapok jöttek-mentek (én megborotválkoztam), és egy télen, 1995 decemberében egyszer csak megfogtam a kezét. És ő nem húzta el. És fogtuk egymás kezét 2000. június 30-án a templomi esküvőnkön, és fogjuk azóta is – képletesen és valóságosan egyaránt. Mert időközben kiderült, hogy a viharban sátrat verő amazon valójában gyönge nő; a szőrmók pedig nem olyan tüskés, mint amilyennek látszott.

S miközben a hónapok után az évek is jöttek-mentek, erre az életszövetségre ma már négy gyermek támaszkodik: Borka, Marci, Annamari és Andris. Az életünk valóságos és az Apa-kép-írás könyvbéli főszereplői. Akiket szeretünk, féltünk, akikért aggódunk, akikre hol dühösek, hol büszkék vagyunk, akik megnevettetnek, akik megríkatnak, akik kétségbe ejtenek és akik megnyugtatnak. És akik egyelőre velünk vannak, de napról napra távolodnak: önállósodnak és függetlenednek, és akiket egy nap majd elengedünk, hogy valójában megtarthassuk őket.

És akik nélkül egyszer majd újra kettesben maradunk, és biztosan örülni is fogunk a másféle szabadságnak. Mert akkor majd megint tudunk úgy beszélgetni, hogy senki nem kukorékol közbe; egy menetben végig tudunk olvasni egy teljes újságcikket; és büntetlenül lenyalhatjuk a lekváros kanalat. És az tényleg öröm lesz… és mégis egy kicsit szomorú.

A rózsaszín harisnyám nem hiányzik. Csak az a hosszú szőke haj… vajon megnőhet még egyszer újra?

Minden vélemény számít!