Interjú a Nők Lapjában

2010. június 9-én Hulej Emese tollából jelent meg interjú a Nők Lapjában, az interjú után pedig még egy Apa-kép-írás is befért a lapba.
Az interjú nyomtatott változata ITT olvasható, a könyvrészlet ITT; az interjúszöveg pedig így festett, amikor utoljára láttam:

Valaki valahol

AZ IGAZÁN FONTOS DOLGOK OTTHON VANNAK

Süveges Gergő híreket mond, vezeti a Ma reggelt, vezette a Nagy Könyvet és a Nagy Választási Műsort… Szépen beszél, megnyerő, kellemes, mostanában így mondják: nem megosztó személyiség… Egyenletes pályát futott be, ám két legfontosabb hivatása az, hogy férj és apa. Az apaságról könyvet is írt. Nagyon jót.

Ült a Nők Lapja sátorban, a városligeti rendezvényünkön, és mesélt. Elmondta, hogyan került a tévéhez, meg azt, hogy a választás első fordulója estéjén, a két politológussal nem is érezték rosszul magukat a stúdióban, inkább élvezték a váratlan helyzetet. Mesélt a gyerekeiről is, aztán felolvasta a könyvéből azt a részt, amikor a kétéves Borka vendégségben magától értetődően és határozottan kekszet („teccet”) kért a háziaktól, pirulásra késztetve a szüleit. Már senkit nem érdekelt, hogy kint ömlik az eső. Hallgattuk. Mielőtt megérkezett, megpróbáltuk, az olvasókkal közösen kitalálni, hány éves. Harminckettő? …négy? …hat? – ezek voltak a tippek. Majdnem. Harminchárom.

– Az alapvető értékeket én is otthonról hoztam, de arra is emlékszem, hogy azért gyerekként inkább teher volt, hogy templomba kell menni… A fordulatot az jelentette, amikor a gimnáziumunk mellett, a Szent Imre plébánián egy kis közösség tagja lettem. Kamaszként az ember tartozni akar valahová, de már nem kizárólag a családjához. Ott lett élővé, ami addig formai volt. Megbeszéltük az élet nagy kérdéseit, nyáron táboroztunk, jártunk túrázni, biciklizni, volt egyenpólónk, mi terveztük. Másodikos koromra szerencsére kinőttem azt a vágyat is, hogy színész legyek, így végül a „humán időhúzást”, a bölcsészkart választottam. Ott szólt egy évfolyamtársam, hogy a Duna tévébe keresnek műsorvezetőt, volna-e kedvem. Szavalni, szerepelni, színjátszó körbe járni mindig szerettem, de a tévé, a rádió teljesen rejtélyes világ volt, nem is gondolkodtam addig ilyesmin. A vallási szerkesztőséghez kerültem, ott láttam először kamerát, stúdiót, súgógépet, hírt és szöveget írtam, mentem forgatni. Izgalmas volt, megszerettem. Ma is ezt szeretem a legjobban a munkámban. Azt, hogy változatos.

A teológiát is elvégezte, mert többet akart tudni hitről, vallásról, és amikor a polgári szolgálat is letelt, a Magyar Televízió éppen új képernyős arcokat keresett. Már nős volt, és nem volt tévéjük – ma sincs – így egy baráti sms-ből értesült a felhívásról. Kétezer jelentkezőből húszat vettek fel, ennek vagy tíz éve, így került a híradóhoz. Majd nemrég a Ma reggelhez.

– Élvezem, ahogy kitaláljuk, ki jöjjön be másnap, a felkészülést is, meg, hogy hogyan alakul a beszélgetés ahhoz képest, ahogy elterveztem… Szívesen mondanám, hogy adás előtt kiver a víz, és rettenetes, de nem így van. Lehet, hogy más tévékben csak beül a műsorvezető, aztán folyamatosan a fülébe mondják, mit kérdezzen, de nálunk nem. Sokszor én magam is javaslok vendéget vagy témát: többnyire kulturális, értékközvetítő embereket próbálok ajánlani. A vaskos politika úgyis adja magát. Az például, hogy a negyvenéves Kaláka együttes bejött a stúdióba és ott elénekelték a Volt egy fakatonát, az én mesterkedésem eredménye volt.

Mire vágyik? – teszi fel az újságíró a kérdést, és várja, hogy kulturális, beszélgetős, ilyen-olyan műsor tervét hallja majd. De nem. Helyette olyat hall, amit másoktól, különösen képernyőn szereplőktől, ritkán: ez így most jó, és elég.

– Lehet, hogy hihetetlen, de halálosan nem érdekel a karrier, vagyis az, hogy mindenáron előbbre jussak. Meg feljebb. Az érdekel, hogy el tudjam tartani a családom, és szembesüljek olyan kihívásokkal, amelyekből tanulhatok. Meg persze az is, hogy jól érezzem magam, amikor dolgozom. Fontos ez a hely, a munkám, de az igazán fontos dolgok otthon vannak. A szívem és a lelkem is otthon van, csak egy pici darabját hozom ide, a Televízióba. Most, ezzel a munkarenddel a család is működik, tudok védett időt teremteni, a feleségem egy héten egyszer el tud menni angolórára, együtt is vagyunk, a gyerekeket is tudjuk hozni, vinni. A több munka ebből venne el.

Gergő könyve és az azóta született többi Apa-kép-írás arról tanúskodik, hogy itt nem egy műkedvelő apa csodálkozik rá a gyerekszoba világára, hanem egy olyan apa, aki szánkót húz, tisztába tesz (lásd Süveges-féle pelenkázó reflex!), megharcol a majonézes flakonnal, a gyerekcipőkkel, még az orrszívó-porszívóval is. Történetének hősei Borka (7), Marci (6), Annamária (3,5) és Andris (1,5). És persze a gyerekek édesanyja, bár az érzékelhető, hogy ő nem kapkod a nyilvánosság után.

– Inkább csak elviseli, ha nagyon muszáj… A feleségem gyógypedagógus, látássérült részképesség-zavaros gyerekekkel szeretne foglalkozni – ha Andris is óvodába megy majd. Támogatom, ahogy csak tudom. Egyrészt, mert szeretné, másrészt, mert okos, van szíve és lelke ehhez a munkához. Azt gondolom, rétegek vannak bennünk, mint a hagymában. Nekem legbelül a hitem van, a Jóisten teremtménye vagyok, az a dolgom, hogy az eszményt, amit megálmodott rólam, próbáljam megvalósítani. A következő réteg, a földi hivatásom, abban is az, hogy férj vagyok. A házasság tartja meg a családot, a házasság megtartásához pedig idő kell. Egy baráti házaspártól azt tanultuk: hetente egy óra, havonta egy nap, évente egy hét. Mármint kettesben. Ez a minimum. Elhatároztuk, hogy a péntek este kettőnké, akkor nem naptárat egyeztetünk, nem a gyerekekről beszélünk, hanem leülünk a kanapéra, és beszélgetünk. És bár nem valósul meg minden héten, a szándék is fontos, hogy a napi ügyeken túl is találkozzunk egymással. Igyekszünk havonta legalább egyszer eljutni színházba, nyáron pedig általában kapunk anyósoméktól egy ajándék hetet. Ekkor ők odaköltöznek hozzánk, mi pedig elmegyünk. Kettesben. Nagyon hálásak vagyunk nekik ezekért az időkért. Azért fontos, hogy erősítsük és megtartsuk a kapcsolatunkat, mert a gyerekek előbb-utóbb elmennek otthonról. Mi viszont szeretnénk megmaradni egymás számára.

De az még messze van. Hiszen a nagylány, Borka is csak elsős. Vele kapcsolatban az édesapja fontos döntést hozott: nem ír többet róla. Nem akarja az ismertség terhét az iskola újdonságaival birkózó kislány nyakába tenni. Borkáról tudhat meg az olvasó a legtöbbet, hiszen Annamari könyvzárta előtt született, róla az a legfontosabb információ, hogy a kiságyban éjjelente nem sír, nem is nyöszörög, hanem… röfög. Marciról az derül ki, hogy az a fajta kópé, akinek a szeme sem áll jól, de jobb is, ha a kezét figyeli az ember… Borka kicsi haspókból nagylány lett, aki az óvodai ballagás után azon búsongott, hogy ő „nem felfedező típusú ember”. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha volna egy nagyobb testvére, aki elmesélné neki, milyen is az iskola, és nem neki kellene „felfedeznie”…

– Borka tipikus első gyerek, annak apró szorongásaival, pedantériájával, excel-táblázatba rendezett világával. Marci homlokára szinte rá van írva hatalmas betűkkel: hagyjatok békén! Őt megismerni művészet. Időnként felsóhajt, hogy mindig erre vágytam, mi meg kérdezzük kétségbeesve: akkor miért nem mondtad soha? Annamari kis ugribugri, bár táblázat az ő fejében is van, csakhogy ő egy szélvihar, aki elrendezi maga körül a nagyobbakat. Andrisból még kevés látszik, annyi biztos, hogy egy pukkancs! Olyan pukkancs, aki utána teli szájjal vigyorog. Vagyis jókedvű, de könnyen felpaprikázódik. Kicsiben és nagyban állandó hitelességi próbát jelentenek, folyamatosan rádöbbentenek az apró hazugságaimra. Az olyanokra is, hogy ha a sajtot kenyérrel esszük, akkor Apa vajon miért eheti kenyér nélkül… Sokat beszélgetünk velük, komolyan vesszük őket, igyekszünk megismerni a szeretetnyelvüket, mert mindegyikük másból érzi, hogy szeretjük. Most búra alatt élnek. Búra a család, a katolikus óvoda és iskola, lehet, hogy sokáig így marad. Hogy ez jó-e?… Ha a kezdeti években nagyjából ugyanazt látják, az inkább erősítő lehet. Nem tudjuk megóvni őket mindentől, de nem is kell. A lényeg, hogy minél erősebben „megpatkoljuk” őket, legyen biztos értékrendjük, amihez mindig visszatérhetnek. Most is kell küzdeniük, ha bántják, csúfolják őket, sok kicsi küzdelmet kell megvívniuk. De biztos háttérrel, tudva, hogy van, akik feltétlenül szeretik őket, talán ezt is könnyebb.

Hulej Emese

Süveges Gergő remek humorral írt Apa-kép-írásait a www.suvegesgergo.hu oldalon olvashatják.

Minden vélemény számít!