Házasság hete: közös interjú a Family-ben

A Family Magazin 2010. februári számában jelent meg közös interjúnk Margittal – Szádváriné Kiss Mária tollából. Szó esett munkamegosztásról, a házasság hetéről, családról, gyerekekről – és persze a Harmat Kiadó most megjelenő hangoskönyvéről, Gary Chapman Egymásra hangolva című munkájáról.

Az eredet környezetben ITT a cikk; amikor utoljára láttuk, így festett a szöveg:

„Nap mint nap dolgozunk azon, hogy a kapcsolatunk élő maradjon”
Beszélgetés a házasság hete idei arcaival, Süveges Gergővel és Rudan Margittal

Nem könnyű manapság olyan közismert és kedvelt személyiséget találni, aki harmonikus, boldog – sőt mi több: első… – házasságban él, s aki mindemellett a hitéről is őszintén mer beszélni a párjával együtt. A házasság hete programsorozat arcainak kiválasztása ezért évről évre komoly fejtörést okoz a szervezőknek. És – valljuk meg – nem kis nyomás nehezedik arra is, aki igent mond e nemes felkérésre, hiszen nyíltan vállalt boldogsága irigységet vagy kétkedést válthat ki az emberekből. Vajon hogyan vélekednek erről a kérdésről a rendezvény idei arcai?

– Mi futott át először a fejükben, amikor meghallották, hogy Önökre esett a választás? Könnyen mondtak igent?

– Gergő: Azt hiszem, nem vagyunk különleges család. Tíz éve vagyunk házasok, négy gyermekünk van, igyekszünk megélni katolikus hitünket, helytállni a mindennapokban. Sok ilyen család van még rajtunk kívül. Bizonyára többen vannak, akik nálunk hitelesebben, szebben, lelkesítőbben tudnak tanúságot tenni arról az útról, amelyen járnak. Azt hiszem, egyetlen oka van annak, hogy közülük idén ránk esett a választás: az, hogy én látszom a tévében. Szóval a dilemma ez: semmivel sem vagyunk jobbak, „ügyesebbek” sok más, hozzánk hasonló házaspárnál, csak jobban látszunk másoknál. Nem „a” példa, legfeljebb egy példa vagyunk az ezen az úton járó családok közül.

– Margit: Olykor tényleg találkozunk irigységgel és kétkedéssel. Nem tudunk mást tenni, mint újra és újra elmondani: az, hogy jó házasságban élünk, csak kisebb részben a mi érdemünk. Isten kegyelme, a beléfogódzás akarata nélkül nekünk sem menne. És azt is tudjuk, hogy sokan vannak, akik – akár önhibájukon kívül is – másképp kénytelenek élni. Rengetegen vannak, akik emberfeletti küzdelmet folytatnak, hogy egyedül is képesek legyenek tisztességgel nevelni a gyermekeiket. Akadnak olyanok is, akiknek nem adatik meg a család, és erről sokan nem tehetnek. De mi csak azt tudjuk elmondani: eddig azt tapasztaltuk, hogy az út, amelyen mi is járunk, boldogságra vezet.

– Gergő: És persze azt is, hogy a hűség: érték. A felelősségvállalás: érték. Az elköteleződés: érték.

– Tudjuk jól: sok múlik azon, hogy milyenek a kezdetek. Önök ötévi ismeretség után esküdtek örök hűséget egymásnak. Manapság nem divat az ilyen hosszú együtt járás…

– Gergő: Ugyanabba a gimnáziumba és ugyanabba a plébániai közösségbe jártunk. Tudatosan törekedtünk arra, hogy minél több élethelyzetben lássuk egymást. Együtt túráztunk, együtt szerveztünk programot árvaházi gyerekek számára, együtt készítettünk elő lelkigyakorlatokat – és persze sokat mentünk együtt moziba, színházba, koncertre, kiállításra. Számtalan élethelyzetben, lelkiállapotban, sokféle körülmény között tudtuk megismerni egymás reakcióit, képességeit.

– Margit: Mindketten úgy éreztük, addig tisztességes együtt maradnunk, amíg jövendő házastársként látjuk egymást. Ezért is voltak fontosak ezek az évek: sok alkalommal tudtuk feltenni magunknak a kérdést: így, ahogy most látom, ebben a helyzetben, ezzel a viselkedéssel még mindig úgy érzem, hogy ő a nekem való házastárs? Egyébként az esküvővel megvártuk, amíg mindketten lediplomázunk. Azt nem hiszem, hogy „túléretté” vált a kapcsolatunk, bár a nagy naphoz közeledve egyre nehezebb volt azt érezni, hogy már minden gondolatunk és életmozzanatunk közös – csak éppen máshová megyünk haza.

– Gergő: Talán ezért nem voltak nagy viharaink a házasságkötésünk után sem. Persze ez nem azt jelenti, hogy az esküvőnkre minden szempontból tökéletesen összecsiszolódtunk volna. Az azóta eltelt tíz esztendőben és most is folyamatosan alakulunk. Pontosabban: alakítjuk magunkat és a kapcsolatunkat. Mert nem szeretnénk, ha a közös életünk sodródás lenne. A házasságunk ápolása közös munka, méghozzá kemény munka. Ráadásul nem csak kettőnk munkája: biztos vagyok abban, hogy Isten megtartó kegyelme nélkül hiába erőlködnénk. Nap mint nap dolgozunk azon, hogy a kapcsolatunk élő maradjon. Vannak, akik varázsszernek gondolják a házasságot, amitől még az is működni fog, ami korábban nem működött. Pedig ha korábban nem alakítottunk ki beszélgetési, közös imádkozási gyakorlatot, ha nincsenek jól működő konfliktusmegoldó stratégiáink, akkor erre később sokkal több energiát kell fordítanunk – pedig most már másra kell ez az energia. A mindennapi közös életre, a gyerekekre… Márpedig nem mindegy, hogy az energiáinkat szolgálatra fordítjuk, vagy elviszik a mindennapos apró-cseprő helyzetek.

– Mint tudjuk, mintakövetők vagyunk, a családi környezet, a szülők példája nagyban meghatározza az életünket. E tekintetben messziről érkeztek egymáshoz?

– Margit: Több generáció óta keresztény, közösségben szolgálatot vállalócsalád a miénk. Öten vagyunk testvérek, én másodikként születtem. A vallásosságot otthonról kaptam, de a saját hitemért középiskolásként tudatosan is megküzdöttem. Édesanyám felső tagozatos koromig otthon volt velünk, s ez jelentősen meghatározta az életemet. Magam nehezen tudom megítélni, hogy mit hoztam, és mi a sajátom, de erős pozitív példát láttam, az biztos.

– Gergő: Az én családom története nehezebb ennél. Tizenkilenc éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Vallásos formákat, gyakorlatokat hoztam otthonról, de az első tudatos döntésem a gimnázium idejére esik: akkor kerültem be a plébánián szerveződő kisközösségbe. Ott erősödött meg igazán az otthonról hozott értékrendem, ott alakult ki az Istennel való személyes kapcsolatom. Hálás vagyok azért a megtartó erőért. Egyébként a házasságunkban nagyszerű megtapasztalni a szabadságot: nem kell feltétlenül ugyanazt az utat járnunk, amelyet a szüleink jártak. A saját képességeink, döntéseink alapján élhetünk. Nem terveztünk „kis” családot csak azért, mert nekem egy testvérem van…

– Margit: … és nem terveztünk „nagy” családot csak azért, mert mi öten vagyunk. A saját családunkat tervezzük, és a saját lehetőségeinket, energiánkat számba véve tudjuk vállalni a gyerekeket. Hálásak vagyunk azért, hogy Andris, a negyedik gyermekünk is megszülethetett.

– Mindezek tudatában érte-e Önöket valamilyen kellemetlen meglepetés az esküvő után?

– Gergő: Komoly összeomlás nem volt. Bár… alighogy összeházasodtunk, Margit levágatta a korábban hátközépig érő haját. A szőkesége megmaradt, de hogy milyen volt hosszúsága, talán nem is tudom már…

– Margit: Korábban, még hetesben a szüleimmel, tágas, nagy lakásban laktunk. A Gergővel közös otthonunk annak a negyede volt. A potyogó, hosszú szőke hajszálak korábban jótékonyan eloszlottak a százhatvan négyzetméteren, a negyvenen pedig mindenütt tekeregtek és szembejöttek. Meguntam a folyamatos takarítást. Ráadásul alvás közben Gergő is állandóan rákönyökölt. Elegem lett – és inkább a hajamtól szabadultam meg…

– Minden konfliktust ilyen könnyen oldanak meg?

– Gergő: Törekszünk arra, hogy valóban együtt éljük az életünket, és mindent megbeszéljünk egymással. Erre utaltam korábban, amikor azt mondtam, hogy kemény munka a kapcsolatunk életben tartása. Az sem ért meglepetésként, hogy Margit nálam sokkal praktikusabb gondolkodású. Gyorsan átlátja a helyzeteket. Otthon ő a tevékenységilista-gyártó.

– Margit: Gergő viszont jobban megtalálja a hangot az emberekkel. Én egyébként nem szeretek előtérben lenni, nem is tudok jól kommunikálni ilyen helyzetekben. Persze kíváncsi vagyok Gergő munkájára. Szívesen visszanézem egy-egy beszélgetését, és ha kéri, elmondom róla a véleményemet.

– Gergő: Margit nem jelenik meg a képernyőn, és az előadásaimon is csak ritkán, de amit elmondok, leírok, amit nyilatkozom, abban a közös tapasztalataink, gondolataink vannak benne. Az életünket együtt éljük, és a felismerések, üzenetek a közös gondolkodásaink gyümölcsei. Szinte nincs egymástól független életünk. Nincsenek saját egyéni „legjobb” barátaink, inkább házaspárokkal, családokkal vagyunk közeli kapcsolatban. Egymásnak vagyunk a legjobb barátai.

– Gergő a közelmúltban érdekes feladatra vállalkozott: hangoskönyvre olvasta Gary Chapman Egymásra hangolva című bestsellerét. Úgy tudom, hogy azért is mondott örömmel igent a Harmat Kiadó megkeresésére, mert már régóta ismerik ezt a kötetet. Volt-e olyan gondolat, amellyel ez a könyv gazdagította a közös életüket?

– Margit: Inkább azt mondanám: jó volt néven nevezni azokat a tapasztalatokat, érzéseket, amelyek korábban, esetleg kuszábban és kevésbé rendszerezetten dolgoztak bennünk. Egyébként már az együtt járásunk alatt is folyamatosan visszajeleztünk egymásnak, így kimondatlanul is megéreztük, hogyan tudjuk leginkább „megszólítani” egymást.

– Gergő: Jó azt megtapasztalni, hogy nemcsak értjük, de használni is igyekszünk egymás szeretetnyelvét.

– Mennyire próbálja meg ezt az egymásra hangolt párkapcsolatot a négy gyermek és Gergő munkája?

– Gergő: Igyekszünk rendet tartani otthon. A lakásban is, a „menetrendben” is. A szabályokkal, szokásokkal a gyerekek is tisztában vannak. Ez számukra is kiszámíthatóságot, biztonságot jelent. Egyébként élesen elhatárolt szerepek nincsenek a családban. A „nagyüzemet” nyilván Margit működteti, de nekem is van fogalmam arról, hogy hogyan zajlik a nap, és be tudok kapcsolódni. Igaz, a ruhák és gazdáik összepárosítása nem mindig egyszerű, de a cipő bal és jobb felét gond nélkül meg tudom különböztetni…

– Margit: Két dolog között egyensúlyozom: Gergő munkabeosztása meglehetősen rapszodikus, ugyanakkor többet van otthon, mint a baráti családokban lévő férjek. Tisztáztuk, hogy nem szeretném két tűz közé szorítani, de azért rossz, amikor tehetetlenek vagyunk. Amint kiderült, hogy a karácsonyi előkészületek napjait Gergő munkával tölti, kidühöngtem magam, de utána már azon törtem a fejem, hogy mit tudnék jó előre elkészíteni, és hogy vajon a zserbót le lehet-e fagyasztani…

– Gergő: Mostanában mind többet hívnak előadást tartani, ezek részben a munkámhoz kapcsolódnak, részben missziós lehetőségek. Egyre nehezebb szelektálni. A konyha falára kifüggesztettünk egy huszonötös listát: egy évben ennyi meghívást fogadok el. Így Margit is előre tud vele számolni, és velem sem szalad el a ló. Azt is megbeszéltük, hogy egy hétre két különprogramot lehetőleg nem vállalok, decemberben pedig már senkinek semmit. Az advent minden évben a családé. Nem szeretnénk, ha a gyerekeink „mozgalmi árvákként” nőnének föl. Szeretnénk, ha később is így maradna: a gyerekeink ismerik a szüleiket, és mi is ismerjük a gyerekeinket. Kell ennél nagyobb ajándék?

Sz. Kiss Mária

Minden vélemény számít!