Házasság hete: interjú a Képmásban

A Képmás Családmagazin 2010. februári számában jelent meg interjú Szám Kati tollából a házasság hete apropóján. Szó esett családról, munkáról, gyereknevelésről, értékekről.

Itt a tördelt változat ELSŐ, MÁSODIK és HARMADIK oldala; amikor pedig utoljára láttam, így festett a szöveg:

Ki korán kel… a családdal vacsorázhat
Beszélgetés Süveges Gergővel

Amikor utoljára náluk voltunk, első gyermeküket várták. Feleségét átkarolva ült a kanapén a huszonöt évesek lendületével és a nagypapák derűs nyugalmával. Arról beszélt, hogy időt kell szakítania a házasságra, a barátokra, a kollégákra, a munkára, a fennmaradó néhány órában pedig, ha lehet, az olvasásra, stratégiai társasjátékra, kirándulásra, mozgásra… Süveges Gergő azóta négygyermekes apuka, és már a televízióban sem „csak” híradós, hanem a reggeli beszélgetős műsor egyik házigazdája. Ráadásul feleségével az idei házasság hete rendezvénysorozatának „arca”.

– Gyanítom, hogy a te napod is csak 24 órából áll. Nagycsaládosként változtatnod kellett az elvárásaidon?

– Alapvetően nem. Az én hivatásom is az, hogy a képességeimet kibontakoztassam, és ha lehet, használjak vele az életem minden területén.

– És bírod is? Minden fronton?

– Igyekszem követni az értékrendemet: a családom fontosabb, mint a munkám, a gyerekek fontosabbak, mint a kollégák, a feleségem fontosabb, mint a barátaim. A gyerekek sok energiát elvisznek, de a feleségemmel szeretnénk, és szerintem tudunk is egymásra időt fordítani, hogy ne csak a gyerekeken keresztül kötődjünk egymáshoz. A barátainkat sem veszítettük el. Amikor gyermektelenek voltunk, szerdánként nyitva volt előttük az otthonunk: volt, hogy csak néhányan ugrottak be, de volt, hogy tízen is jöttek. Most is találunk havonta egy-két alkalmat – bár a baráti körünk kicsit átalakult: inkább családokat jelent. Az is előfordul, hogy egy-egy barát család éjszakára is nálunk marad, és amikor a gyerekek lefeküdtek, nagy társasjáték-csatákat rendezünk. A házasság és a gyerekek születése az első és a második mérföldkő a barátságok történetében, ilyenkor vannak, akik lemorzsolódnak.

– Nagy a szakadékot érzel egy családos és egy gyermektelen házaspár között?

– Rettenetesen nagyot. A gyerekek születésével teljesen átalakul a fontossági sorrend. De van egy harmadik mérföldkő is: a gyereknevelési elvek. Van olyan házaspár barátunk, akinek a gyakorlatától föláll a hátunkon a szőr – gondolom, nekik is a miénktől. A kapcsolatokat mégis érdemes megtartani: ha felnőnek a gyerekek, talán majd újra közelebb kerülhetünk egymáshoz.

– A februári házasság hete rendezvénynek ti vagytok az arcai. Gondolom, bevált trükkjeitek vannak, hogyan lehet megőrizni a szerelmet, az egymás iránti érdeklődést.

– Sokat tanulunk másoktól: hetente egy óra, havonta egy nap, évente egy hét – törekszünk arra, hogy legalább ennyit kettesben töltsünk. Nekünk két egyetemista lány segít, hogy ki tudjunk szakadni a gyerekek köréből. Havonta egyszer biztosan elmegyünk színházba, a péntek estéken pedig nincs másnapra készülés vagy mosogatás, hanem kettesben beszélgetünk, vagyis találkozunk egymással. Ráadásul feleségem szülei még azt is vállalják, hogy nyaranta négy-öt napra odaköltöznek hozzánk, és akkor kettesben tudunk nyaralni. Nem mondom, kemény műszak nekik, és nekünk is utána visszazökkenteni a gyerekeket a mi kerékvágásunkba, de megéri.

– El is tudjátok engedni a szülői gondokat vagy kiránduláskor is apa és anyaként sétáltok az erdőben?

– Kell néhány óra, míg átállunk. De a gyerekeknek is nagyon fontos az elválást és újratalálkozást megtanulni, újraélni. Azt is látniuk kell, hogy szeretjük egymást, és nemcsak értük, hanem egymás számára is létezünk.

– Hogyan változik egy kapcsolat, mire az első szerelmes pillantástól a negyedik gyermekig?

– Soha nem vagyunk készen. Sem keresztényként, sem szülőként, sem házaspárként. Nap mint nap érzem, hogy sok türelmetlenség és önzés van bennem.Olykor felteszem a kérdést: tényleg az a normális, hogy az újságok helyett Kippkoppot olvasok fel óraszám? És józanabb pillanataimban belátom, hogy igen. Most ez a normális. A változásról még csak annyit: azt is érezzük, hogy sokkal jobban ismerjük, és sokkal mélyebben szeretjük egymást, mint tíz évvel ezelőtt. Ha együtt vagyunk, otthon vagyunk.

– És a kellemetlenségekkel hogyan birkóztok meg? Például a rémes hajnali felkelés. Lábujjhegyen öltözöl és kiosonsz, vagy a feleséged ébreszt forró kávéval, karján a talán korán ébredő és későn fekvő kicsivel?

– Az első változat közelebb áll a valósághoz… Gyorsan készülődöm, csendben osonok. És sosem iszom kávét. Senki nem ébred fel, legfeljebb egy álmos „Vigyázz magadra” ér utol az ajtóban. Szerencsére van egy baráti család, akivel reggelente együttműködünk. Amikor nem hajnalozom, én viszem az ő gyerekeiket is óvodába, amikor viszont dolgozom, ők jönnek a mieinkért. Nagy könnyebbség, hogy Margitnak nem kell felpakolnia mind a négy csemetét hajnalban; elég, ha a két indulót „kirakja az ajtón”. Viszont a hajnalozásnak van előnye is: viszonylag hamar hazaérek, együtt töltjük a délutánt és az esti szertartások is közösek

– Könnyed stílusú, de komoly reggeli beszélgetős műsor a Ma reggel, nagy nézőszámmal. Mondhatjuk, hogy valamikor erre vágytál?

– A nézőszám nemigen inspirál. Az már annál inkább, hogy komoly szakmai kihívást jelent a háromórás élő adás. Nagyon szeretem. Változatos, színes, izgalmas. Ugyanakkor a Híradót sem szerettem volna ott hagyni, hetente egy beosztást megtartottam, mert azt is szívesen csinálom.

– Hányadik adás után érezted azt, hogy igen, ezt megcsináltam? Hogy nem nagyon érhet váratlan meglepetés a műsorvezetői székben?

– Meglepetés mindig érhet, de ma már tényleg magabiztosabban beszélgetek. Körülbelül három hónap kellett ahhoz, hogy azt érezzem: nem kell már feltétlenül az a paksaméta papír, amit az előző napokban összegereblyéztem. A Nap-kelte volt az igazi mélyvíz: átlépni a híradózásból a három és fél órás beszélgetős műsorba. A Ma reggel ehhez képest már nem volt akkora váltás. A felkészülés persze most is kemény próbatétel. És nemcsak nekem, hanem a családnak is. Margit szerint ezeken a napokon üveges tekintettel mászkálok fel-alá, és nemigen vagyok megszólítható. 11-12 beszélgetésre felkészülni tényleg nem sétagalopp.

– Ma sem marad ki semmi fontos az életedből? Olvasás? Sport?

– Heti egy fallabda belefér, de az olvasás manapság inkább az újságok felé tolódott el. A szépirodalom nagyon hiányzik. A Virágzabálókat még sikerült az ősszel elolvasnom, de a Feleségverseny egyelőre csak ábránd.

– Melyik szülőtípushoz tartoztok? Mindent megadni a gyereknek, amit lehet: zeneóra, kézműves, sport, vagy elég a biztos értékrendű, odafigyelő család?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Azért nehéz, mert elsősorban logisztikai probléma. Mindenhová minden gyereket képtelenség eljuttatni. Ugyanakkor mondjuk azt Borkának, hogy azért nem járhat rokizni, mert van három testvére? Egyelőre a hittan és a tánc fér bele, Marcinak pedig heti két foci. Így is hetente háromszor későn érnek haza – pedig még csak öt-hat évesek. És akkor zenéről, nyelvről még szó sincs. Nem, azt hiszem, nem vagyunk „mindent megadósok”. Ismerünk olyan családot, ahol a negyedik gyerek gyakorlatilag az autóban nőtt föl, mert mindenkinek mindent akartak. Azt hiszem, muszáj időnként kimondani: minden nem fér bele. Fáj, hogy így van, de akkor sem fér bele.

– A feleséged szeretne visszamenni dolgozni?

– Én is nagyon szeretném. Már lassan nyolcadik éve van otthon. Nagyon szereti, amit tanult, és nagyon izgatják a lehetséges feladatok. Tisztelem azért, hogy a család mellett tudott dönteni, de azt is látom rajta, hogy egyre jobban hiányzik neki a más típusú szellemi kihívás. Egyelőre a heti egy angolóra jelent számára felüdülést, de igyekszünk tágítani a határokat. Persze ez is elsősorban logisztikai kérdés.

– Felkészültél arra, hogy ha dolgozni fog, újra megváltozik az életetek?

– Azokat a kereteket is közösen fogjuk kialakítani. És mivel mindketten akarjuk, valahogyan megtaláljuk majd a jó megoldást. Tudom, hogy csodálatra méltó talentumot jócskán kapott ő is. Örülnék, ha a lakásunkon kívül is ki tudná ezeket bontakoztatni.

Szám Kati

Minden vélemény számít!