Mit ad Isten? Interjú a Heti Válasz könyvében

2009 novemberében kerül a boltokba az az interjúkötet, amelyet a Heti Válasz Kiadó készített – 22 embert kérdeztek hitről, hivatásról, életről. Megtisztelő, hogy én is közöttük lehetek.
A kötet címe: Mit ad Isten?
Bemutatója október 28-án, 16.30-kor lesz a Károly körúti Alexandra könyváruházban.
Ízelítő a könyvből ITT.

Alább a velem készített interjú kivonatát mutatom, a teljes szöveg most még csak a könyvben olvasható. Később majd itt is.

A rossz hírekre vagyunk genetikusan beállítva

Szenzációhajhász világban éli már-már „unalmasnak” mondható nagycsaládos életét Süveges Gergő, az ismert televíziós műsorvezető. Mégis, gyermekeiről, családjáról írt „hétköznapi” történetei, melyek Apa-kép-írás címmel könyv formájában is napvilágot láttak, legalább annyira felkeltik az érdeklődést, mint az általa közvetített rendkívüli hírek.

Először is állítsuk össze a családi albumot – hányan is vannak?

Szűkebb családom hat tagból áll: feleségemmel, Margittal az ezredfordulón házasodtunk össze. Első gyermekünk, Borbála 2003-ban született, Márton 2004-ben, Annamária 2007-ben, András pedig 2008-ban.

Van otthon televíziójuk?

Nincs, de erősen gondolkodunk rajta, hogy legyen. Elsősorban a feleségem, Margit, pedig kettőnk közül ő nőtt fel televízió nélkül. Azt hiszem, muszáj megtanítani a gyerekeket arra, hogy képessé váljanak szelektálni a feléjük özönlő információhalmazból.

(…)

Kitárulkozó típus? Nevét, arcát adja a hírekhez, könyvet ír a gyerekeiről, és családi életének szinte minden mozzanata nyomon követhető a világhálón.

Bizonyos szempontból kitárulkozás ez, persze, de nem az motivál, hogy megjelenik az arcom a képernyőn. Annak, hogy híreket mondok, vagy műsort vezetek a Nap-keltében, velejárója, hogy látszik az arcom, hallatszik a hangom. Inkább azt érzem fontosnak – vagy azzal áltatom magam -, hogy a könyvemen vagy a weboldalamon keresztül, esetleg az egyéb megszólalásaimkor talán tudok olyan életformát felmutatni, olyan értékeket közvetíteni, amelyek, mások számára vonzóak. Talán meg tudok erősíteni másokat a saját életformájukban, akik egyébként elbizonytalanodnának. Ma minden tíz házasságból hat felbomlik. Ez azt jelenti, hogy nem vagyunk messze attól, hogy a többség a válást fogadja el normaként. Elképzelhető, hogy a közgondolkodásban hamarosan a dinamizmus, a rugalmasság, a változásra való képesség, a megújulás bizonyítéka lesz egy válás. Aki pedig hűségben éli az életét, a többség szemében merev, rugalmatlan, tohonya és lusta alakként fog feltűnni. Talán ma még nem tartunk itt, de a válási arányok megfordulása akár ide is vezethet. Mindenesetre van még néhány ilyen egzotikus élőlény, aki azt képzeli, hogy a világ rendje mégiscsak az, hogy az ember megszeret valakit, dönt mellette, feleségül veszi, és hozzá hű marad.

Úgy tűnik, elég nagy szakadék van a két világ között, amelyben él: a hírek, amelyeket olvas, nem azokról az értékekről tanúskodnak, melyeket családjával képvisel.

A média nem hazudik, csak másképpen szelektál. A hír mindig is az volt, ami az átlagtól elütött, ami a sorból kilógott. Erre vagyunk berendezkedve ősidők óta.

(…)

Egyébként nem tartom célravezetőnek a jó hír-rossz hír szembeállítást, hiszen ami valakinek jó hír, másnak rossz lehet – és fordítva. Majdnem minden nézőpont kérdése. Csak hasamra ütök: az, hogy átadnak egy autópálya-szakaszt, az utazóknak lehet nagy öröm, a közelben lakóknak viszont állandó zaj és bűz forrása. Most ez jó hír vagy rossz? Nem biztos, hogy célravezető ez az elhatárolás. Inkább azt mondanám, vannak fontos és kevésbé fontos hírek. Vannak olyan hírek, amelyek sokakat érintenek, és vannak, amelyek kevesebbeket. Vannak, amelyek sokakat érdekelnek, és vannak, amelyek kevesebbeket. Ilyen szempontok alapján finomabb besorolásra van lehetőségünk.

A média tehát szelektál, és kiemeli azokat a mozzanatokat, amelyek elütnek az átlagostól; szokatlanok, furcsák, figyelemfelkeltőek. Végül mégis úgy tűnik, hogy a furcsaságoké, tragédiáké a főszerep, ezek jelentik a valóságot, és múzeumi vitrinbe illő ritkaság az az értékvilág, amit Ön valóságként él meg.

Az igazság az, hogy az enyém – média-szempontból – roppant unalmas valóság. Az én életem kívülről nézve álmosítóan egyhangú. Ahogy Tolsztoj mondta, „a boldog családok mind hasonlóak egymáshoz; minden boldogtalan család a maga módján az”. Az ellenkező nemhez vonzódom, feleségem van, aki a négy gyermekünk édesanyja is egyben. Ráadásul szentségi házasságban élünk, nem kacsintgatunk ki a házasságunkból; nem voltunk elvonókúrán, nem hajtunk száznyolcvannal az autópályán, nem pofozzuk föl a rendőrt és nem telefonáljuk végig a bulvárlapokat, amikor vásárolni indulunk. Csupa-csupa unalmas dolog történik velünk: szeretjük egymást, a konfliktusainkat magunk között megbeszéljük, szeretünk kettesben időt tölteni egymással, szeretjük és neveljük a gyermekeinket, és igyekszünk átadni nekik a számunkra fontos értékeket, esténként pedig együtt imádkozunk. Valószínűleg mindennek kisebb a médiafelület-lehetősége, mint a más típusú életmódoknak.

A Híradón kívül, igaz, mégis mérhető, hogy van érdeklődés az unalmasnak mondott családi idill bemutatása iránt – feltéve, ha jó stílusban történik.

Erre tettem egy kísérletet az Apa-kép-írással, és ezt a kísérletet folytatom az újabb írásokkal is, hogy akinek mindez ad valamit, aki ettől megerősödik, vagy akinek ezektől jó érzése támad, az megkapja ezt a „szolgáltatást” is. Örülök, hogy van erre fogadókészség. Tudja, a fő különbséget abban látom, hogy a média bemutat extrém és meghökkentő életmódokat, és ezzel nézettséget generál, vagy ezeket az átlagtól eltérő életmódokat követendő mintaként állítja be. A médiumok többsége ott követ el hibát, amikor ezeket a furcsaságokat piedesztálra emeli, és nem csupán bemutatja, mint különös esetet egy orvosi konferencián.

A tények közzétételénél sürgölődő nők is inkább férfias vonásokkal rendelkeznek, rendíthetetlenséget, magabiztosságot sugároznak. Könyörtelen világról tudósít, miközben a gyerekeiről ír könyvet. Mondták már, hogy ez nőies szokás?

Visszakérdezek: van annál férfiasabb, mint ha valaki komolyan veszi az elsődleges hivatását – vagyis férj- és apa-mivoltát? Van annál férfiasabb tett, mint a feleségnek otthon segíteni a négy gyerek istápolásában? Van férfiasabb dolog, mint felelősséget vállalni a családért és gyerekeket nevelni? Szerintem az igazi férfit nem „macsóméterben” mérik, hanem felelősségvállalásban.

Mit tart hivatásának?

A hivatás olyasmi, mint az ogre a Shrekben – egymásra rétegződő hagymahéjakhoz tudnám hasonlítani. Nagyon sok szegmense van a hivatásnak. A legmélyebb mag számomra az istenhit. Megpróbálok hasonlítani arra a képre, amelyet a Teremtő rólam megálmodott. Ez az alapvető dolgom az életben.

(…)

Nem fogja vissza a család a karrier útján?

Nagyon szeretem a munkámat, hivatásomnak érzem, és büszke vagyok arra, hogy a Magyar Televíziónál dolgozhatom, és hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy ez így alakult. Ettől még igaz, hogy az életemnek csak egy része a munkám. A fontos dolgok otthon történnek.

(…)

Azt érzem, hogy a keretek, amelyeket a családdal együtt kijelölünk, és amelyeken belül én is mozgok, nem korlátok, hanem sokkal inkább kapaszkodók. A család a vonatkozási pont. Hozzájuk képest igyekszem az életem többi területét rendezni.

(…)

Ha Ön válogathatná a híreket, milyen lenne a Híradó?

A Nap-keltében tettem kísérletet arra, hogy a szívem közepében lévő témákat is bemutassunk. Volt egy szűk esztendő, amikor hétről hétre, minden adásba vittem saját vendéget és saját témát,. Nyilván egy hírműsornak az előző napi, aktuális történésekre reflektálnia kell. De nagyon szeretem azokat a napokat, amikor egy-egy beszélgetés a szívemet is megdobogtatja. (A Magyar Televízió képernyőjéről azóta eltűnt a Nap-kelte, Süveges Gergő az újonnan indult Ma reggel című műsorban kapott feladatot – a szerk.)

A mai embert a média sokkal jobban megterheli tőle nagyon távoli problémákkal, mint a korábbiakat. Jó ez?

Akár jó, akár nem jó, ez a helyzet. Nincs mit tennünk ellene. Igazság szerint semmi közöm nincs ahhoz, hogy beomlott egy bánya Venezuelában, és harmincnyolc embert maga alá temetett. Borzalmas, de semmi közöm nincs hozzá. De talán nem is az a legfőbb baj, hogy meg vagyunk terhelve, és özönlenek az információk világ minden tájáról, hanem az, ami ennek a következménye: fásulttá válunk, és már a közeli gondokat látva sem érezzük azt, hogy tehetnénk valamit. Amikor segíthetnénk, sokszor akkor is elfordulunk.

(…)

A harmónia és a boldog család iránti vágy minta után születik, vagy eredendően belénk van kódolva?

Biztos, hogy mélyebben belénk oltott, csak nem biztos, hogy az útját vagy a módszerét is tudjuk annak, ahogyan ez elérhető.

(…)

Márpedig harmónia – akár a családban – nem születik magától. Azon dolgozni kell. Sok időt kell együtt töltenünk. Folyamatosan kapcsolatban kell maradnunk egymással, különben széttartanak az útjaink. Elrontani, azt hiszem, egyedül is lehet, jól csinálni viszont csak ketten együtt tudjuk

Milyen a jó édesapa?

Olyan, aki jelen van a családja életében. Akiről nem kell fényképet tartani a kredencen. Aki nemcsak a telefonban hallatszik, hanem engedi magát megismerni, és aki ismeri a gyerekeit. Azt hiszem, sokunknak élményünk, hogy apának ajándékot készülünk adni a születésnapjára, de fogalmunk sincs, hogy mit adjunk. Mert bár szeretjük és egy fedél alatt élünk, igazából nem ismerjük, és nem tudjuk, mi szerez neki örömet. Szeretnék lehetőséget adni arra, hogy a gyerekek megismerjenek – és ez másképp nem megy, csak együtt töltött minőségi idővel.

(…)

Egyszer azt mondta, hogy egy apa két dolgot adhat a gyerekeinek: testvéreket és időt. Ahhoz mit szól, hogy a szülők egymás iránti szeretete a legnagyobb ajándék a gyerekek számára?

Ezt közvetett adásnak gondolom, és szerintem benne foglaltatik az együtt töltött időben. Hiszen éppen azért születtek a gyerekeink, mert velük szeretnénk megosztani azt a harmóniát, amely közöttünk a felségemmel megvan.

(…)

Krisztusi korban van, nem gondolja, hogy ideje komolyabb dolgokkal is foglalkozni, mint „gyerekségekkel”? Saját családja történeteinek krónikáján túl sorozatszerkesztője volt például a Moha bácsi meséinek is.

A hírműfaj igazán komoly dolog, aminél szerintem csak egy komolyabb van: az, hogy az ember gyerekeket nevel. Olyanokat, akikből épkézláb felnőttek válhatnak. Fontos dolog a tájékoztatás, megtisztelő és megbecsülendő, hogy információkat adunk át, torzítatlanul. De annál fontosabb feladatot nem tudok elképzelni, mint a jövő nemzedékének útnak indítása.

László Dóra

Egy hozzászólás a(z) “Mit ad Isten? Interjú a Heti Válasz könyvében” bejegyzéshez

  1. Hát,tudod, most nagyon szeretnék egy kisregényt idebiggyeszteni mindezekről a kérdésekről, amikről beszéltél. Részletekbe sajnos nem mehetek, nincs hozzá elég hely. De azért egyet mondhatok. Nem állítom magamról, hogy a világ legnagyobb tapasztalatú emberei közé tartozom, mert nem igaz. De azért így, majdnem ötvenévesen, láttam egyet s mást a világból. És annyit mondhatok Neked, hogy elképesztően bölcs vagy. Tudom, tudom. Vannak mindenkinek gyöngébb, rosszabb pillanatai, percei, időszakai. Vannak kételyek, bánatok, gondok. Van úgy, hogy az ember kifordul abból a bölcs nyugalmából. De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az evangéliumi emberhez hasonlítasz, aki sziklára építette a házát. A szél neki is fúj, őt is megtépázza, de elveszejteni, tönkretenni nem tudja. A vihar egyszer csak elvonul, az orkán alábbhagy, de a ház – az ott áll örök menedékként a sziklán, mindig van hova visszamenni, van biztos menedék. Úgyhogy úgy globálisan, összefoglalóan, egyáltalában: nagyon jólesett olvasni a véleményedet.

Minden vélemény számít!