Négy év telt el azóta, hogy az Apa-kép-írások első gyűjteménye megjelent. Azóta történt néhány változás körülöttünk is. Az akkor még ismeretlen Várvavárt megérkezett: Andris lett a szekerünk negyedik kereke. Marci és Annamari óvodába lépett, aztán Borka – és később Marci is – kilépett az óvodából. A második gyűjtemény ezt a négy évet tükrözi.

Visszaolvasva a régebbi darabokat – és tűnődve az újak írása közben – arra jöttem rá: ha kitörölném a neveket, olykor nem is tudnám, pontosan kivel esett meg az adott történet. Lehet, hogy Borkáról írtam – de Annamariról ugyanúgy írhattam volna néhány évvel később. Lehet, hogy Andrisról szól – de szólhatna Marciról is néhány évvel korábbról.

Mert egy nagycsalád életében mindig minden változik – és mindig minden ismétlődik. Csak egyvalami állandó: az a csodálkozás, elképedés, és folyton ismétlődő öröm, ami ezeket az állandóságváltozásokat kíséri.

Úgy gondoltam, az iskolásokról már nem írok. Csak azzal nem számoltam, hogy lesz két ember, aki teljesen másképp gondolja: éppen az iskolások. „Apa, ne már!” – jött az ellenvetés. „Kihagynál?!” – szólt a felháborodás. „Benne akarunk lenni!” – mondták ellentmondást nem tűrően.

„De hát benne vagytok… csak még kicsiként…” „Benne akarunk lenni most is!” Mit volt mit tenni: benne vannak. Hogy is maradhatnának ki a nagy, össznépi cirkuszból? Amelyben Anya időnként bravúrartistának érzi magát: a négy gyerekkel úgy zsonglőrködik, hogy egyszerre tartja levegőben mindegyiket. Egyszerre figyel mindegyikre, egyszerre öleli meg mindegyiket, egyszerre válaszol mindegyiknek, egyszerre ad gyógyító puszit mindenkinek, egyszerre öltözteti mindegyiket… mert ha bármelyik „leesne”, borulna az egész produkció.

Talán minden sokgyerekes háztartás zsonglőrmutatvánnyal ér fel. A művész csak hajigálja a levegőbe a karikákat, elkapja őket, megint feldobja… és közben azért élvezi is a repülés boldogságát, ezt a szemet gyönyörködtető játékot.

A mi játékunk négykarikás. Majdnem olimpia.

Jöjjenek velem, bemutatom a sportágakat.